Gyászistentisztelet – ILLÉS LÁSZLÓNÉ, GEHL JOLÁN †80

TEMETÉS

2017 március 3 – Kispest

ILLÉS LÁSZLÓNÉ, GEHL JOLÁN (1937-2017)

Énekek: 25,1 / 25,2 / 421 / 422

2 Tim 4,6-8,18

Búcsúzók: gyermekei, 9 unokája, 1 dédunokája, unokamenye, testvére és családja, unokatestvére, rokonok, barátok, kollégák, rózsatéri és isaszegi református közösség, lelki testvérek.
Sok helyről olvashattam volna a Bibliából. Mert akik szeretik az Istent és az Ő kijelentett akaratát, napról napra olvassák a Szentírást, illik rájuk, kirajzolódik általuk az Ige igazsága. Ahogyan elhunyt testvérünk leánya és fia szeretettel megemlékeztek az édesanya életútjáról, s az emlékezésben ott volt, hogy a Bibliája a párnája mellett volt, az utolsó napon is: ezt üzeni.
Illés Lászlóné, Gehl Jolán testvérünktől búcsúzva olvashattam volna többek között az általa nagyon szeretett 73. zsoltár néhány mondatát is. Az is illik rá. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem, te maradsz Istenem, örökké… Fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, s végül dicsőségedbe fogadsz.”
Ez a „végül” érkezett el. Pál így mondja: „…elérkezett az én elköltözésem ideje”.

Fájdalmas, hogy elérkezik, s mégis milyen rendkívüli jó, hogy elérkezik ez a”végül”. Fájdalmas nekünk, mert egy hosszú, példaadó, fegyelmezett, áldozatkészségben, szeretetben, figyelmességben, nemes harcokban, felelősségben gazdag életút záródott, s kezd el az övéinek hiányozni, napról napra jobban és jobban. És mégis, rendkívülien jó neki, mert, ahogyan a teljes mondat ott áll a zsoltárban: „…végül, dicsőségedbe fogadsz”.
Megérkezett. Illés Lászlóné Géhl Jolán testvérünk megérkezett. Az történt, amit a Prédikátor könyvében így olvasunk. „A por visszatér a földbe, a lélek pedig visszatér Istenéhez…”. Megszabadulva mindentől, ami fájdalom és szenvedés. Ami töredékes. Ami elmúlásra van ítélve attól a pillanattól kezdve, hogy fogant az anyaméhben. És bármeddig is tart Isten kegyelmében a földi porhüvely, a lelket is hordozó testi lét, egyszer, de jó, hogy elérkezik az elköltözésünk ideje, mert mindazt, amit Isten megígért az övéinek, csak így lesz kézzelfoghatóvá. Pál apostol vallja és hirdeti: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus.”
És azután, csak azután tulajdoníttatik nékünk igazágul és valóságosan, amit Isten megígért.
A dicsőség tere. A semmi mással össze nem hasonlítható minősített élettér. Minden korláttól mentes, bűnt már nem ismerő, testi bajokkal nem küszködő, Isten színe előtti, dicsőséges tér. Új ég és új föld világába való belépés. És hálával, és istendicsérettel való tapasztalása annak, hogy ott „Isten letöröl a szemünkről minden könnyet, halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert az elsők valóban elmúltak.”
És éppen azért, mert Isten az övéinek ezt készíti, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, a földi életútnak is a legfontosabb és legdöntőbb lelki-szellemi eseménye, hogy ezt mihamarabb megtudjuk, s hittel szívbe fogadjuk. Semmi más vigasztalása nincs az emberek, a test korlátozottsága, nyomorúsága miatt, mint hogy „végül dicsőségébe fogad minket” a mi kegyelmes Istenünk. Összehasonlíthatatlan két életút. Az, amelyben valakinek mindvégig nem marad más, mint hogy szembesüljön, nem azt cselekszem, ami akarok, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, vagy pedig az, amiben mindvégig hihetem és tudhatom, hogy Krisztus Jézus tökéletes áldozata alapján, van utam az Isten dicsőségébe.
Életünk legnagyobb ajándéka annak megértése, hogy van Megváltónk, aki átemel a múlandóból, annak minden nehezen szenvedhető és hordozható valóságából, átemel a múlhatatlanba, az élet igazi, teljes terébe.
Illés Lászlóné Gehl Jolán testvérünknek megadatott ez az ajándék. Összetetten és gazdagon. Isten előkészítő, közvetett szeretetével és az egészen személyesen átélhető kegyelemben. 80 esztendős hosszú életútja legelső szakaszában Isten drága eszközei a szülei voltak. Hitükkel, felelős magatartásukkal, a növekvő gyermeknek nem csak a testben való gyarapodásával törődve, hanem a lelkiekkel is. Megálltak e kedves szülők Istennek rózsatéri otthonában, és a keresztség ajándékát kérték lányuk számára. És énekelhették kicsiny gyermekük nevében is: „Nem éltem még e föld színén, te értem megszülettél, még rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél. Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy a földön.” És a növekvő élet otthon is, a gyülekezetben is gyarapodhatott abban a titokban, hogy Jézus Krisztus szereti őt. És az első, személyes vallomásban, a konfirmációban ezt ki is fejezhette. Ötvöződött ebben az egyházi hagyomány azzal, amit Isten lelke igazán munkált benne. S mert Istentől késztetve, emberi elhatározásokkal, s gazdag kegyelemben el lett vetve a hit százszorosát is teremni tudó magja, azután végbement, valójában az egész életút mentén, amit Jézus egyik példázatában így mondott: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal, a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi…itt az aratás.”
Ha a kegyelemben megnyert élő hit alapjára épül az ember élete, akkor majd minden érthető, de mindenképpen hordozható lesz. Akkor az örömök is Isten dicsőségét szolgálják, és a nehezek is ebben a lelki keretben élhetők: „Tudjuk pedig, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” Sok-sok ilyen örömeseményt, majd felnőtt élete mentén, annak derekán, a végén, nehéz, súlyos állapotú, könnyekkel is megharcolt fájdalmat élhetett át. Jób vallomásának első felét gyakorta, s a nem kívánt második felét is, szükségesen, Isten rendeléséből, ki kellett mondani: örömmel egyrészt, és alázattal, megrendülve másrészt: „Az Úr adta… áldott legyen az Ő neve… Az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve.”
Szüleiért nagyon hálás volt, társát nagyon szerette, gyermekeiért nagyon felelős életet élt, unokáiért, s majd megszületett dédunokájáért egyenként adott hálát. Őket ajándékul kapva, csendességeiben bizonnyal számtalanszor imádkozta: „Az Úr adta, áldott legyen az Ő neve.”
Hűséggel ragaszkodott a lelki közösséghez. Megbecsülte a Rózsatéren élő testvéreket, életútja záró évtizedében Isaszegre kerülve, az ott élő református gyülekezetben is helyet talált.
Szolgálta az Urat, az élő Istent, mert megértette, micsoda áldozatot hozott érte is Jézus Krisztus. Szolgálta úgy, hogy az igenje mindig igen volt, hogy példaadó hűséget mutatott, s ebben örömét is találta. És mondta mindezekért is, igaz szavakkal, hálásan: „Az Úr adta… áldott legyen az Ő neve….”
Hitet megpróbáló, megrendítő eseményeket is átélt. Gyászt, elveszített szüleiben, nehezen érthető isteni akaratot férje elvesztésében, elhordozni való töréseket a családban, s az életút végén betegsége elfogadásában, a végső útra való készülésében élt át súlyos próbatételeket. Voltak könnyek, nyugtalanságok, szomorúságok.
De Isten mellé ált ezekben a harcoknak. Vívódásokkal, de alázattal megélt, és megnemesedő hittel ezekben az életút eseményekben is ki tudta mondani: „Az Úr adta, vette el… áldott legyen az Ő neve.”
Hadd idézzek néhány sort a neki is kedves Reményik Sándor költeményből. Voltak hasonló küzdelmei, és csodái.
„Először sírsz…
…Azután imádkozol.
Aztán megfeszíted körömszakadtáig maradék-erőd.
Akarsz eget ostromló akarattal…
…S akkor – magától – megnyílik az ég…
…Akkor – magától – megszűnik a vihar.
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény…
…Ez a magától – ez a kegyelem.”
Isten gyermekeinek élete mindig üzenetet is hordoz. Elsősorban a körülötte élőknek. Amikor pedig az életút lezáródik, akkor különösen is felerősödik ez a hagyaték. Kedves testvére, gyermekei, unokái, családtagok, lelki testvérek, értitek-e mit üzen – nektek is – az élő Isten?
Megfogalmaztátok-e már magatokban, kit és mit is ajándékozott nektek Isten, rajta keresztül?
A legnemesebb megfogalmazással hadd adjak erre rész szerinti választ.
„…töreked igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál.”
Biztosan van ennél személyesebben is fogalmazható hagyaték. Gyermekeknek, unokáknak, testvérnek, családnak, atyafiaknak. Ne maradjon el. Legyen világos, egyértelmű válaszunk a kérdésre: Miért adta, ajándékozta nekünk Isten e drága életet, Illés Lászlóné Gehl Jolán életét?
Isten élő Lelke teremtsen szívünkben vigasztalni képes hálát. Így búcsúzzunk. Ez legyen az igazi forrása megbékélésünknek.
A kedves búcsúzó család minden tagja, gyermekei, 9 unokája, dédunokája, unokamenye, testvére és családja, unokatestvére, rokonok, barátok, kollégák, mindannyian mondjuk, valljuk együtt: „Az Úr adta, az Úr vette el, dicsőségébe fogadta, megérkezett. Áldott legyen az Ő neve.”
Ámen