Gályarab magyar prédikátorok a XVII. század gyászévtizedében 1671-1681)
Rózsatéri Egyháztörténeti Percek
2017 november 19. vasárnap, Ablonczy Zsolt előadása
Megemlékezések a REFORMÁCIÓ 500. évfordulója alkalmából
Gályarab magyar prédikátorok a XVII. század gyászévtizedében 1671-1681)
1. Európa vallási térképe a XVII. század közepén
2. A Császári Magyarország, és a török hódoltság területei, ahonnan 1674-ben Pozsonyba idézett Szelepcsényi György érsek csaknem 400 ágostai és helvét vallást követő lelkészt és iskolamestert.
Sárga vonal:Török hódoltság – Kék vonal:Erdélyi Fejedelemség – Piros vonal: Magyar Királyság – Lila vonal:A beidézések a szomszédterületekre is kiterjedtek
3. Kedves Testvérek! 1606-ban a Bocskai-szabadságharcot lezáró bécsi béke után meghozott törvények biztosították Magyarországon a szabad vallásgyakorlatot a városoknak, nemeseknek, végvári katonáknak, ami azt jelentette, hogy megszerveződhetett a protestáns gyülekezetek és egyházszervezet zsinati kánonokkal szabályozott szabad élete. Iskolák alakultak, prédikátorok, tanítók képeztettek szerte az országban, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Várad, Gyulafehérvár, Kolozsvár kollégiumai adták a képzett protestáns lelkészeket. Az 1608. évi törvényben: „hogy a vallás szabad gyakorlata mindenütt szabad legyen, és annak szabad élvezetében senkit se akadályozzanak” adta meg a szabadság alapját, és ez így volt szinte egész Európában. A magyarországi protestánsok kiirtását I. Lipót trónra lépésével, mégis elhatározták Bécsben s következett a katonai erőszakkal biztosított törvénytelen ellenreformáció. Ennek legáltalánosabban jellemző kegyetlenkedéseit az úgynevezett „gyászévtized” alatt (1671-1681) tették meg. Ebbe tartozik a gályarabnak eladott lelkészek és iskolamesterek ellen hozott intézkedés is.
3/a. A Pápai és a Sárospataki Kollégium a XVII. században
3/b. Más református kollégiumok:
4. A Pozsonyi vésztörvényszékre valamennyi általuk elérhető (mind a királyság által, mind a török vagy az erdélyi fejedelmek által uralt) területekről minden vezető protestáns személyt beidéztek. Az 1674 március 5-re beidézettek egyharmada nem jelent meg, elbujdosott, vagy menedéket talált a hívei között. A csaknem 400 prédikátor és iskolamester közül megjelentek 250-en.
A vésztörvényszék előtt megjelentek szembe kerültek a vádakkal, és a kiszabott halálítélettel.4/a. Miért jelentek meg? – Meggyőződésük volt, hogy kötelességük Krisztus igazságának oltalmazása, a rájuk bízott ekklésia népének védelme, hiszen itt hamis vádak alapján Istennek és a Krisztusnak az ügye háborgattatott, azt fel nem vállalni káros és gyalázatos bűn.- Mert ha elfutnak, az otthon hagyott védtelen ekklésia elfoglalására alkalma lett volna az üldözőknek.- Mert ha mind megfutamodtak volna, azzal okot adtak volna, hogy pártütéssel vádolják őket.- Mert a bátor kiállást kívánták meg mind az okos politikusaik (hiszen a törvény védte őket), mind a reformált hitüket követő híveik (hiszen a törvény védte őket) egyaránt.
4/b. Mi volt a vád ellenük? Majláth Miklós a király fiskusa (ügyésze) már a citáló levélben megfogalmazta a vádat:„A törvénybe idézett papok mindnyájan elhagyván Istennek és embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot, és így a királyt is bálványimádóknak kiáltották a prédikáló székből. A boldogságos szent szüzet, a megholt szenteket és Krisztus képét káromlották. A rebelliseket és a király ellenségeit segítették, valamint a töröknek Magyarország megvételére utat nyitottak. Mivel ezekkel az Istent és a királyt megbántották, ítéletük; a fejük és mindenük elvesztése”
Kiskomáromi Györgybucsui prédikátoridéző levele
Sélyei István pápai lelkész, szuperintendenst felszólították, hogy válaszoljon a felhozott vádra. Azt válaszolta szelíden, hogy ő nem akar az ő kegyelmes királyával perlekedni, de ha azok a vádak igazak lennének, akkor ők akármilyen ítéletre méltók volnának, ám a megfogalmazott vádak sem őt sem a társait nem érintik, igazat adni nem tud addig, amíg a vádakat hiteles bizonyságokkal meg nem bizonyítják. Nem kell a rebelliót a protestáns prédikátorokra fogni, hiszen a király elleni rebellió fészke a pápistáknál rakatott, nevezetesen Lippai György érseknél. Miskolczi Mihály füleki prédikátor (meghalt azután a chitai börtönben) arra a kívánságra, hogy a halált elkerülve írják alá az elébük tett kötelezvény valamelyikét (vagy 1. visszatérnek a római katolikus hitre, vagy 2. lemondanak hivatalukról és elhagyják híveiket, vagy 3. külföldre távoznak az országból): válaszolva kijelentette, azt ő nem teheti, hogy semmi bűnüket nem tudván büntetést válasszanak maguknak. Az összes vád ráfogás, egyik sem felel meg a valóságnak. Valamennyi vádat cáfolni tudták!
5. Az alá nem írókat vasba verték és különböző várakba hurcolták, rongyokban, mezítláb, éheztetve, rabszolga munkába törve, ütlegelve és kínoztatva a katonák szidalmazása, gyalázkodása, és csúfolódása által. Többen a kínzásokba belehaltak, voltak, akik megszöktek, néhányan nem bírva a szenvedést aláírtak és elhagyták az országot. 89-en voltak, akik nem tántorodtak el.
1675 márciusára már sokan belehaltak a gyötrettetésbe, de az akkor még különböző börtönökben leledző, és az utat elviselni véltek közül 41-et Ausztrián át Triesztbe, majd Nápolyba hajszoltak. Nápolyban aztán eladták az útban még megmaradt 30 prédikátort a gályákra, evezőhúzó raboknak.
6/a. A gályákra valóban leláncolták Séllyei István pápai püspök lelkészt, Kocsi Csergő Bálint pápai professzort, Harsányi István rimaszombati, Czeglédi Péter lévai, Bátorkeszi István veszprémi, Sajószentpéteri Márton hetényi, Alistáli György szőnyi, Füleki István naprágyi, Kálnai Péter putnoki, Karasznai Mihály keleméri, Komáromi Sülye István ácsi, Köpeczi Balázs szkárosi, Körmendi György barsi, Otrokócsi Fóris Ferenc rimaszécsi, Szalóczi Mihály zubogyi, Szilvási István császári, Szodói Balogh András sárói, Szomódi János szendi, Ujvári János mezőörsi, Jablonczay János bélyei, református lelkészeket, és Simonyi Péter református tanítót, valamint Borhidai Miklós szentandrási, Bugány Miklós sajógömöri, Leporini Miklós poltári, Nikléczi Boldizsár alsósztregovai, Nikléczi Sámuel újbányai, Túróczi Végl András füleki, Zsedényi István gördicsei evangélikus lelkészeket, és Paulovics Mihály turóczszentmártoni, valamint Steller Tamás besztercebányai evangélikus tanítókat.
6/b. A 400 beidézett, a közülük otthon elbujdosott, vagy lemészárolt, vagy a reverzálist kényszerítve aláíró lelkipásztorok és iskola rektorok neveit, de a szenvedéseikbe belehaltakat mindenképpen fel kellene sorolni. A protestáns gyülekezetek szabad prédává lettek, a törvény nem védte meg őket. Hasonlóan a párizsi vérnászhoz (szt.Bertalan éjszakáján 20-40.000 hugenottát öltek meg) a magyarországi protestáns gyülekezetek tagjai közül sokakat (30-50.000 református és evangélikus gyülekezeti tagot) lemészároltak, elüldöztek, rekatolizálásra kényszerítettek a pozsonyi vésztörvényszék ítéletei után. Pásztoraik nem térhettek vissza törvényes hivatalaikba, mind földönfutóvá lettek. Csoda, hogy ma vannak gyülekezeteink!
7. Ezek a minden képzeletet felülmúló jogtalanságok irányították rá a nyugati protestánsok figyelmét a magyar prédikátorok és a több mint 400 magyar protestáns gyülekezet szorongattatásaira.
A közbeavatkozás a gályára láncolt prédikátorok szabadítására, a holland hajóhad Nápoly elleni fenyegető felvonulásával történt meg, amikor de Ruyter Mihály tengernagy ultimátumára 1676. február 11- én elengedték őket, ám ehhez Lipót császár csak a korábbi feltételekkel, és a fejenként 50 arany megfizetése árán adta hozzájárulását. A reverzálist, hogy többé nem térnek haza, helyettük Bruinix holland nagykövet írta alá Bécsben, az aranyakat a svájci reformátusok gyűjtötték össze.
A gályarabok megszabadultak ugyan, de az itthoni jogtalanságok nem zárultak be, az ellenreformáció hittérítése a fegyveres hatalom segítségével folytatódott tovább kiváltva a kurucok Bécs elleni későbbi felkelését.
A gályapadról Séllyei Istvánt erőszakkal kellett felemelni, mert még akkor is azt vallotta Kocsi Csergő Bálintnak, hogy; „Nem hagyhatjuk el szenvedéseink keresztjét amíg hazánkban ismét nem biztosítják a szabad vallásgyakorlást”
Készült 2017 november 19-én, Kispesten, Ablonczy Zsolt, ny.ref.lelkipásztor összeállításával, a Magyar Református Egyház Története című kötet (Budapest 1949) alapján.
