Ragyogtak, mint a csillagok – december – Rózsatér 70 éves
Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes sorozata
Azok között, akik hetven esztendővel ezelőtt Isten színe előtt állva összefogtak, hogy Kispesten új református gyülekezet születhessen, voltak ifjak is, vének is, s mert életünk ideje véges, ezek az ifjak közben megöregedtek, vagy a náluk vénebbekkel együtt rég megérkeztek oda, ahová egy életen át igyekeztek… Azoknak, akik az ő örökükbe léptek, nemcsak szabad, hanem isteni végzés szerint is fontos rájuk emlékezni, kik ragyogtak, mint a csillagok… Akik azokban a vészterhes, nehéz évtizedekben, mikor a hívek számára minden veszni látszott, szívükbe fogadták, s mindvégig őrizték az Istentől kapott világosságot. „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.” (Zsid. 13:7.) Hadd jelenjen meg itt, a Kispest Rózsatéri Gyülekezet oldalán havonta egy-egy csillag, mely e közösségben kapta, s adta fényét, mely nem kihunyt, csak azóta már nem itt, hanem odaát ragyoghat, az égiek színe előtt, együtt a többiekkel, kiknek neve Isten könyvébe van bejegyezve. És mert ennek a gyülekezetnek első pásztora mindazt, amire hálás szívvel emlékezett, azt le is írta, így az ő szavaival idézhetjük azok emlékét, hónapról hónapra, akik az utánuk következők számára példát adva, istenadta fényt hordoztak szívükben…
December
SZAMOSKÖZI ZOLTÁN
1921 december 21 – 1999 szeptember 30.
Szamosközi Zoltán, egy református hagyományokat hűségesen őrző és tiszteletben tartó, eredetileg szentesi, értelmiségi család sarja. Édesapja még Szentesen született, de Budapesten végzett jogi tanulmányokat, és diplomáját megszerezve, a fővárosban nősült. Itt helyezkedett el, a Magyar Királyi Posta Takarékpénztáránál, melynek később vezérigazgatójává lett. Fiait a Lónyay Gimnáziumba járatta. Az idősebbik, István, lelkipásztor lett, ifjabbik fia volt Zoltán, ki a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészkarán szerzett diplomát.
Szamosközi Zoltán, egyetemi tanulmányainak végzése idején került Isten kegyelméből a magyarországi ébredés sodrába, megérintette és szolgálatra kötelezte a szívébe íródott szó. Istenhite nem csupán új tartalmat nyert, hanem élő, működő lelki közösséget, korosztályához tartozó, evangéliumi szolgálatra elköteleződött ifjakat, barátokat talált a Bethánia Szövetség tagjai között. Egy ideig utazó titkáraként működött, sőt, a szervezet keretein belül találkozott majdani feleségével, Cziniel Juliannával is, ki annak titkárságán tevékenykedett.
Az egyetem elvégzése után egyetlen napot sem dolgozott, mert 1944-ben rögtön besorozták, vitték a háborúba. Hamarosan hadifogságba került, s négy évig élt Kaukázusban. Nehéz évek voltak, frissen nyert hite sokféle módon próbálódott. De ez a hit éltette, tartotta, mit néhány társával együtt, keretek nélkül is, gyakorolhatott. Közben (volt rá módja), oroszul tanult, el is sajátította a nyelvet, melynek már ott is, majd később is nagy hasznát vette. Hazaérkezése után vegyészmérnökként helyezkedett el, de szabadúszóként fordított orosz szakszövegeket, és szaklapokban is publikált.
Nem sokkal fogságból való hazaérkezése után megházasodott, 1949-ben feleségül vette Cziniel Juliannát, akit a Bethánia közösség elkötelezett ifjú tagjai között ismert, szeretett meg.
Akik Kispest Rózsa teret, az itt elvetődő isteni áldást, annak hajtásait, virágzását és termőre fordulásának titkait valamiképpen érteni szeretnék, azoknak meg kellene ismerni, illetve tudnia kell a Bethánia (Egylet) Szövetség Isten-adta szerepéről. 1903-ban jött létre ez a szervezet (sok-sok imádság, könyörgés nyomán), melynek célja a hitbeli érintés, újjászületés, megtérés, eleven, hittel teli összetartozás, másokért gyümölcsöző, Krisztust valóban követő élet volt. Azok kapaszkodtak össze, akiket Isten megszólított, érintett, akiknek formális hitük megújult. Bizonyosságát élték, hirdették a Krisztusban megváltást ajándékozó isteni szeretet örömhírét, a szíveket megújító isteni kegyelem szüntelen elevenítő erejét. És tehették ezt évtizedeken át, saját megváltozott életükkel, odaadó szolgálatukkal, tanúságtételükkel. Mindeközben két világháború ijesztette, tizedelte az emberiséget. Az értelmetlen emberi pusztítást megengedő, de könyörülni, kegyelmezni vágyó isteni akarat, épp ezzel egy időben, lelki ébredést ajándékozott.
Ez a szervezet, hitet ébresztő lelkisége miatt, az ötvenes évek legelején, hivatalosan feloszlattatott, lefejeződött, megbélyegződött. A szervezethez tartozók, lelkészek és laikusok, az egyházi vezetők által üldözöttek, üldözendők lettek, mint egykor Krisztus tanítványainak első hitvalló közössége. És mégis megmaradhatott. Nem szűnt meg, mondom és állítom én, ki akkor még mit sem tudtam a Bethániáról, hisz 1947-ben születtem, és arról se tudtam, miféle légkörben, kik között növekedem Rózsatéren. Szükséges tehát, és szabad rácsodálkozni Isten megfoghatatlan, megállíthatatlan, rejtetten megnyilvánuló akaratára, útjaira, végzéseire.
Ablonczy Dániel lelkipásztor, akit 1944-ben neveztek ki egy új kispesti gyülekezet, Rózsatér megszervezésére, ha hallott is a Bethániáról, akkoriban semmi köze nem volt hozzá. Ám a Mindenható, aki őt Kispestre vezérelte, oda rendelte, tudta mikor, miért, hova kerül, és mit bíz majd rá, és kiket ad neki hozzá segítőül. Visszaemlékező írásában így ír minderről:
„1948… szeptemberben az esperesünk rendelkezése folytán egyházmegyénk lelkészeit képviseltük egy kerületi konferencián. (Akkor történt Ravasz László leváltása, Leányfalura való száműzetése…) Ezen a konferencián sokszor éjfélbe nyúlón is, azon folyt a vita, ki lenne Ravasz László jobb utódja…A lelkésztársaság véleménye megoszlott. Simon Ernő dunapataji lelkész nem tartozott egyik csoporthoz sem. Később derült ki, hogy a CE, Bethánia Egyesület véleményét vallja: az egyház léte, jövője nem ún. új rendszer bevezetésén, új emberek beállításán múlik, hanem az egyház tagjainak “felülről” való megújulásán, Isten örömhírének hirdetésén és a Szentlélek megújító erején áll vagy esik. A két tábor egymással való vitája a leendő püspök személye körül folyt, mégis mindkét tábor – szellemiségével és érveivel – Simon Ernővel fordult szembe. Ő állta a sarat.
Ez adott módot és alkalmat nekem arra, hogy figyeljek és mindent jól átgondolva, meghozzam életem egyik legfontosabb döntését, hazaérkezésem után jelentkeztem a CE mozgalomba és kértem evangélistát Rózsatérre a soraik közül… Ha túlzásnak tűnik is, gyülekezetünknek ezután következő esztendőit, a mi pünkösdünknek nevezem.
Rózsatér nem maga vívta ki magának, nem emberi belátásból és okoskodásból kapta, amit kapott, egyszerűen csak kapta és hála érte, hogy megőrizte az ÉBREDÉS AJÁNDÉKAIT. Valójában mindaz, ami 1944-48 között történt, ezért történt, és mindaz, amit a következő évekről leírhatok, ennek következtében történhetett, ha nem tudtuk, akkor is…nem véletlenül kapcsolódtunk be az ébredés CE vonalába
A rendkívüli időt Isten hozta ránk. Azért alakulhattak ki un. kis közösségek is, hogy Isten Igéjét képviseljék. Nekem is vállalnom kellett, hogy evangéliumát hirdesse nekem, egy nem papi végzettségű evangélista. Ez volt az én bűnbánattartásom, hogy elfogadjam az értem is könyörgő bethánisták imádságát… Istennek hatalmas kívánsága, akarata az, hogy ébredjen fel alvó egyháza…”
Ablonczy Dániel – A rendíthetetlen ország kikötői felé
Gondoljuk csak meg hogyan történt? Ablonczy Dániel tulajdonképpen akkor lett volna hivatalos tagja a Bethánia Szövetségnek, mikor a megszüntetési végzés már készült ellenük. Ő Simon Ernő által csupán ráébredt a rábízottak számára legfontosabb dologra, és Isten Lelke által épp elköteleződni akart… Ő (ki ilyen értelemben még kívül lévő, belépni, csatlakozni vágyó volt, és gyülekezete is épp csak formálódott), odahívhatta, befogadhatta azokat, akik tagjai voltak a Bethániának, akiket a feloszlatás után megfigyeltek, megfélemlítettek, olykor meghurcoltak, akik a feloszlatás miatt hely nélkül maradtak, de szív szerint elkötelezettek voltak… Igen, az érkezett meg a Bethániából Rózsatérre, amiért megszületett (a keret adta formai kötelezések nélkül), az a lelki munka és lelki ébredés folytatódhatott, amiért egykor oly sokan imádkoztak…
És mert lelkészi visszaemlékezésében sokakat, mint gyülekezetébe vetődött, egykor Bethániához tartozókat, nevén nevez, felsorolnék közülük néhányat, hogy érezzük, hogyan ajándékoz Isten folytatást, új életet, hit által hitet, közösséget: Füle Lajos, Zele Judit Czakó Jenő, Lakó Nagy József és Erzsike, Fazekas Judit, Begedi Kálmánné és lánya Ilonka, Weisz Jolán, Pálóczy Károly és Julianna, Vass Dezső és Mária, és ők, Szamosközi Zoltánék…
”Új életet Jézus tud ajándékozni nekünk. Ő a szívünket akarja meghódítani… új életet megtérést, újjászületést munkál bennünk, Igéje és Szentlelke által. Nincs fontosabb feladatunk, mint evangélizálni… Ez kezdődik el 1948 őszén Erdélyi János szolgálatával, novemberben Füle Lajos ifjúsági evangélizációja követi Zákeus története alapján. Sokan elindulnak Jézus lábnyomában… 1949-ben folytatódik… Bartha Ferenc, Tódor András, Szamosközi Zoltán szolgálata nyomán kezdetét veszi a közösségi élet…”
Ablonczy Dániel – Jubileum
Szamosközi Zoltánnak és Cziniel Juliannának három gyermeke született. Az első Zoltán, 1950-ben, utána Judit, 1952-ben, s a legkisebb, Éva, 1955-ben. Míg rendszeresen jöttek Rózsatérre, hozták őket magukkal, később pedig, tizenévesen, már ők maguk jártak ifibe, s elmentek gyülekezeti ifis táborba is Szabadságforráshoz, melyet a Vándor házaspár odaadó szívvel vezetett, így Isten irgalmas szeretete őket is érinthette, elkötelezhette.
Ablonczy Dániel és felesége elsősorban lelkészbarátaikat, gyülekezeti szolgatársaikat kértek keresztszülőnek. Amikor kilencedik gyerekük született, addigra Szamosközi Zoltán és felesége már ritkán fordultak elő a rózsatéri közösségben. Kerületileg, lakcím szerint sosem oda tartoztak… Talán épp hitbeli megtartásukért, s a kapcsolat megmaradásáért kérték őket akkor. Nem tudom. Emlékeim szerint akkor is küldtek minket, gyerekeket, mint karácsonyi angyalokat az ünnepek táján szeretetük apró kis jeleivel (minden kereszttestvér családhoz bekopogtattunk), mikor ők már egészen elmaradtak.
Az is ritkán fordul elő, hogy a gyermekek a szülők egykori választása szerint keresnek és találnak maguknak társat, ám a tíz Ablonczy gyerek közül, egy, éppen a rózsatéri lelkipásztor utód, Kálmán, a keresztszüleinek lányát, Évát választotta élete párjául. Isten munkálkodik, hol rejtve, hogy egészen nyilvánvaló módon. És az övéit nem ereszti. Sokszor észre sem vesszük, vagy csak utólag, hogy mi mindent készített, lépett, ajándékozott, s csak az út vége felé lesz egyértelmű, hogy mindvégig tenyerében hordozott minket.
Hogy Szamosközi Zoltánt merre, hogyan, miben érte utol Isten szeretete, nem tudom, én csak Krisztus övéit újra meg újra megkereső, bűneinket eltörlő, megbocsátó szeretetének voltam, vagyok megrendült tanúja. Én nem tudom, nem ismerem eltávolodásának közvetlen okait, önáltató életének kanyarjait, tévedéseit, bukásait. Úgy hiszem, nem is szükséges. Egyet tudok, saját szemeimmel láttam őt térdre esni, bocsánatot kérni úgy, ahogy csak azok tudnak, akik halálosan bánják eltékozolt lehetőségeiket, életüket. Ragyogtak, mint a csillagok… Jaj, ha így tudnánk bánni, amit bánni kell, ha ennyire éhesek és szomjasak lennénk világosságra! Édesapám nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük akkor. Évek távolából is lélegzetelállító, megrázó az, amire emlékszem. Ragyog, felragyog a történés, ahogy őt térdre roskasztotta, könnyekre fakasztotta az ellene szóló vád, amit nem más mondott ki, hanem ő maga, az ő bocsánatra, kegyelemre, új kezdésre, örökkévalóra áhítozó szíve…
„Zoltán (1949) közösségi vezető volt, majd presbiter is. Rá nézve mégsem a régi történések a legfontosabbak, hanem az, amire a Zsid 13:7 int: “figyelmezvén életünk végére, kövessétek hitüket!” Két dolgot kívánok elmondani. Nem a rövidség okáért. Olykor – vagy talán mindig – a kevesebb több a soknál.
Az egyik; a gyülekezetbe való visszatérése. Családjával együtt ott volt a széleskörű családi összejövetelen, a “nyolcvanadik” születésnapomon. Szebben, őszintébben és egyszerűbben, mint a “tékozló fiú” térdeire ereszkedve, könnyek között kért engedelmet a gyülekezettől, a távol töltött évekért. (Lk 15:21) A résztvevők közül, szinte mindenki sírt! Példát szolgáltatott arra, milyen “örvendezés van az ég angyalainál” egy “bűnös ember” megtérésén!
A másik az, ahogy élete végén megfáradt, testileg-lelkileg összetört feleségét milyen odaadó szeretettel ápolta, gondozta, gyöngéden, nagy együttérzéssel! Mindez olyasmi volt, ami csak Krisztus Lelkétől megittasodva lehetséges! (Tit 2:7).”
Ablonczy Dániel A rendíthetetlen királyság
Szívszorító, különös ráadás, hogy nem sokkal ezután Zoli bácsival testvérekké lettünk. Amikor együtt harcolhattunk Istentől, közösségtől eltávolodott, halálos beteggé lett fiáért. Eggyé tett minket az, ami mindennél fontosabb volt. Hogy szíve újra nyíljon ki Isten felé, hogy hazaérjen, haza tudjon érni. Együtt éltük meg, azt a fél esztendőt, egyként ujjonghatott, könnyek között, érte szorongó szívünk, hogy oda érkezett, Hozzá. Egy héttel halála előtt, a félelmetes rohamok közti percekben írta így: „ Szeret az Úr Isten, érzem minden percben. Meg-megszorít. Szemem könnybe lábad. De tart. Simogat. Enyhít. Meghallgat…”
Nem tudom, kitől hallottam a mondást”Istennek nincsenek unokái”, csak fiai. Igen, nem tudjuk a gyerekeinket, az unokáinkat sem megtéríteni, sem megtartani. Egyedül Krisztus. De mi kérhetjük, kereshetjük Őt, és zörgethetünk, újra, meg újra, szüntelen, míg könyörül rajtuk, és rajtunk, Ő, kinek szava érvényes, üzeni nekünk: könyörülni akar. „Kérjetek…”
Ablonczy Ágnes dr Michna Ottóné
Nincs még bejegyzés
Comments are closed