Ragyogtak, mint a csillagok – május – Rózsatér 70 éves

Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes sorozata
Azok között, akik hetven esztendővel ezelőtt Isten színe előtt állva összefogtak, hogy Kispesten új református gyülekezet születhessen, voltak ifjak is, vének is, s mert életünk ideje véges, ezek az ifjak közben megöregedtek, vagy a náluk vénebbekkel együtt rég megérkeztek oda, ahová egy életen át igyekeztek… Azoknak, akik az ő örökükbe léptek, nemcsak szabad, hanem isteni végzés szerint is fontos rájuk emlékezni, kik ragyogtak, mint a csillagok… Akik azokban a vészterhes, nehéz évtizedekben, mikor a hívek számára minden veszni látszott, szívükbe fogadták, s mindvégig őrizték az Istentől kapott világosságot. „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.” (Zsid. 13:7.) Hadd jelenjen meg itt, a Kispest Rózsatéri Gyülekezet oldalán havonta egy-egy csillag, mely e közösségben kapta, s adta fényét, mely nem kihunyt, csak azóta már nem itt, hanem odaát ragyoghat, az égiek színe előtt, együtt a többiekkel, kiknek neve Isten könyvébe van bejegyezve. És mert ennek a gyülekezetnek első pásztora mindazt, amire hálás szívvel emlékezett, azt le is írta, így az ő szavaival idézhetjük azok emlékét, hónapról hónapra, akik az utánuk következők számára példát adva, istenadta fényt hordoztak szívükben…
Május
PÉNTEK BÁLINT
Csallóközaranyos 1883 december 15 – Budapest 1961. április 22. Kispest Rózsatéri Gyülekezet gondnoka 1948-1961
„Péntek Bálintban nem volt semmiféle bizonytalanság, szinte “magától” lett gyülekezetünk gondnokának helyettese, később pedig megválasztott gondnoka. Egyenes, határozott, környezetében mindenütt “tekintély”-nek számított. Talán nem lesz félreérthető, ha azt írom, munkásszármazású ember volt. Neki nem méltósága, hanem a személyisége adott az emberek előtt becsületet. Feltűnően sokan ismerték, véleményét megtartotta, hűségesen képviselte. Benne nehéz lett volna támadófelületet találni. Hozzá kell tenni, hogy ez az 1948-ik év válságosnak számított a gyülekezet életében. Elsősorban talán azért, mert a szociáldemokrata pártot ekkor nyelte el a munkáspárt. Aki kimaradt ebből a Egy a szívcsatlakozásból, az vagy így, vagy úgy felszámolódott. Nagyon sok gyülekezeti tag kapcsolata szűnt meg ebben az időben a gyülekezettel.

Rózsatéri gyülekezet 1948
Az azonban, hogy Péntek Bálint ott állt mellettem és a gyülekezet mellett akkor is, mikor még nem volt hivatalosan gondnok, meg kell vallanom, hogy döntő tényező volt. Önzetlen, hívő ember volt. Mivel lánya, veje és velük az unokái előbb Svájcba, majd Ausztráliába, Kanadába végül az USA-ba költöztek – nagy szívfájdalmára – minden gondolatával és energiájával Krisztust és az egyházat szolgálhatta, önként, boldogan, nagy hozzáértéssel és szeretettel.
Utólag is, annyi idő múltán azt kell mondanom, hogy ő a rózsatéri gyülekezet minden dolgában ott volt, segített, az nagyon sokat jelentett a gyülekezetnek is, nekem is, családomnak is. Isten árvaságában megáldotta őt és ő mindenki más számára áldásul szolgált, Isten dicsőségére.
A megbízhatóságot és pontosságot mintázni lehetett volna róla. Ő volt mindig a legelső az istentiszteletre érkezők között. Szeretett harangozni és ő fogadta barátságos kézfogással, a templomba érkezőket. Munkaköréből adódó, nagy emberismeretet hozott és ennek hasznát látta a gyülekezet is. Ő soha nem szégyellte Krisztus evangéliumát, sőt a környékbeli reformátusok mindig elpirultak, mikor számon kérte őket, miért nem járnak Isten házába! Vele mindig, minden bánatot, gondot meg lehetett osztani, tudott hallgatni. Istenadta bölcsesség sugárzott belőle. Minden pap társam boldog lett volna, ha ilyen gondnoka van. Tele a szívem hálával, hogy őt éppen mellém rendelte Isten kegyelme.
Szerette a kertjét, virágait ápolni. És a méheit. Akácvirágzás idején vitte őket előbb délre, majd északra. Mint minden rábízottat, őket is gondosan ápolta. Kedves éneke volt a 167-ik halleluja, gyakran énekelte, dúdolta magában, olykor könnyezett is, hiszen unokáit szólította vele, és távol lévő leányát, akiket már soha életében nem láthatott: “Ott a messze földön, árván hontalan…”
Halála előtti estén, mikor meglátogattam, kérte, énekeljük el együtt. Töredezett lélegzettel, már erőtlen, recsegő hangon kísért, közben ömlöttek a könnyei. Temetésére óriási tömeg gyűlt egybe, koporsója mellett presbiterek álltak. 1961. április 28-án a 119 zsoltár: 90-94 verseivel búcsúztunk tőle. “Áll minden ma is!”
Hős volt ő? Aligha, hiszen hősöknek rendszerint csak azokat szokták számítani, akik hősi halált halnak egy célért. Ő ezt a célt szívéből fakadónak vette és boldogan szolgált érte, míg csak tehette!”
(Ablonczy Dániel Rendíthetetlen ország…)

Konfirmáció 1954
Mennyi mindent nem tudunk, nem értünk, hányszor következtetünk hamisan, s raktározunk emlékezetünkben méltatlan módon. Emlékeim szerint Péntek bácsi meglehetősen szigorú ember volt. Gyakran előfordult nálunk gondnokságának 12 esztendeje alatt, de nem igen ugráltunk a nyakába. Egyik alkalommal édesapánkra várva bejött közénk a gyerekszobába. Nagyanyánk hellyel kínálta, ő pedig tisztelettel érdeklődött hogyléte felől. Miután váltottak néhány szót, hirtelen felénk, a körötte zsibongó, egymást túlkiabáló gyerekhad felé fordult: – Tudjátok-e a vármegyéket? Elállt a szavunk, de csak néztünk rá, mire is kéne válaszolnunk, hisz mi akkor, az ötvenes évek közepe táján megyéket, s nem vármegyéket tanultunk az iskolában! Ő megrovó tekintettel nézett ránk, s közölte velünk, hogy ezt minden rendes magyar gyereknek illik tudni! Megvallom, akkor hallottam életemben először a régi vármegyék felsorolását. Szüleink nem beszéltek nekünk se Trianonról, se más egyéb rendszerellenesnek minősített dolgról, nyilván féltettek minket az akkori vészterhes időkben. Nem is értettük, miért olyan fontos ezt tudnunk, és miért szégyenít meg minket emiatt Péntek bácsi, hisz mi ezt nem tanultuk az iskolában! De nem mertünk ránk pirító szavával ellenkezni, engedelmesen mondtuk utána, soroltuk vele együtt a vármegyéket.
Amikor most, a pontos életrajzi adatokért átnéztem a kispesti halálozási anyakönyvet, felfedeztem neve mellett születési évét és helyét. De hiába kerestem Aranyost, merre is van, nem találtam ilyen nevű helységet magyar területen. Eközben bukkant fel emlékeimben az egykori történés. S csak most ébredtem rá, miért volt olyan fontos számára az egykorvolt vármegyék ismerete. Szülőhelyének anyakönyvébe pillantva pedig kiderült, hogy bár a népes Péntek família, a Komárom megyei Ács községben élt, onnan került át a nyolcszázas évek második felében Péntek bácsi édesanyja, és néhány testvére a Duna túlsó oldalán fekvő Csallóköz-Aranyosra (Zlatná na Ostrove). Péntek Bálint később Budapestre került, de bizonyára mindvégig fájón érintette őt, s az egész Péntek családot, az egykori országcsonkítás, a vármegyéjüket kettéosztó, az egymástól alig pár kilométer távolságban lévő községeket elválasztó határvonal, a más ország területéhez csatoló trianoni döntés.
Pár esztendeje tudtam meg, hogy engem nem az édesapám, hanem Becske Lajos keresztelt 1947 karácsonyán, alig néhány héttel a templomszentelés után. Ki ez az ember, kérdeztem édesapámtól? Kiderült, hogy Péntek bácsi veje, és azért nem ismerem, hallomásból sem, mert a keresztelésemet következő évben kivándoroltak Amerikába. De miért ő keresztelt? Erre nem emlékezett az édesapám. Lehet, hogy épp Péntek bácsi kérésére, ki egyike volt a gyülekezet születéséért leghűségesebben imádkozóknak, s ilyenféle összekötődésre is vágyott? Vagy édesapám akarta őt és családját gyülekezetéhez ölelni, hisz épp azokban a napokban kísérték utolsó földi útjára sokat szenvedett feleségét? Már sosem derül ki. De akár ő kérte, akár nem, számomra egyértelművé lett, hogy Péntek Bálint, ki az első vesztes háború után elvesztette szülőhelyét, rokonait, a második világháború után Horváth Esztert, aranyosi származású feleségét, legvégül a lányát, vejét, és unokáit is elvesztette, hisz soha többé nem láthatta őket. E sokféle vesztés közben ő mégis életét tartó lehetőséget nyert. Számára a Rózsatéri Gyülekezet igazi otthonná lett, az odatartozók pedig háza népe.
Ablonczy Ágnes dr Michna Ottóné
Nincs még bejegyzés