Gyászistentisztelet – Ábrahám Margit 2015 június 14

G y á s z i s t e n t i s z t e l e t

2015 június 14

Kispest-Rózsatéri Református Templom

ÁBRAHÁM MARGIT

(1968-2015)

„Segít a Lélek a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal…

Azt pedig tudjuk, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…
Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet…el nem választhatnak  minket Isten szeretetétől…”

(Róm 8,26,28-30,38-39)

Kedves Csörgő család,
kedves Ábrahám, Egerházy és Bartha család,
kedves gyászoló közösség!

Mindenekelőtt felidézem azokat a Szalézi Szent Ferenctől való sorokat, amelyeket az utolsó napok egyikén Margit is olvashatott. Évszázadok őrzik, megpróbálták e tapasztalati bölcsességet, kiállta az időket, érvényesek ma éppen úgy, mint a messze nyúló tegnapban.

„Ha minden angyal, a világ minden lángelméje tanulmányozta volna, mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben, miféle szenvedés, kísértés, vagy fájdalmas veszteség, nem találhattak volna hozzád illőbbet, mint azt, ami ért. Isten örök gondviselése, kezdettől fogva kigondolta, hogy ezt a keresztet saját Szívéből, értékes ajándékként neked adja. Mielőtt elküldötte volna, mindentudó szemével megszemlélte, isteni értelmével átgondolta, bölcs igazságosságával megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette. Mind a két kezével megmérte, hogy egy kicsiny résszel se legyen nagyobb, se nehezebb a kelleténél. Azután megáldotta szent nevével, fölkente kegyelmével, beléje lehelte vigaszát, és még egyszer rád és bátorságodra pillantott. Így most egyenesen az égből jön feléd, mint Istennek hívása, s könyörülő szeretetének ajándéka, hogy egészen önmagaddá légy, és Istenben megtaláld beteljesülésedet.”

Lelki-szellemi vágy és természetes emberi remény.

Margit életében, különösen is az utolsó néhány évben, a saját szívén belül hatalmasan ütköző indulatok ezek.

Aki egy kicsit is ismerte őt, akit közelebb engedett magához, s aki bátorsággal ezen a nagyon nehéz úton közelebb is lépett hozzá, tudja, hogy éhezte és szomjúhozta az igazságot, isteni akaratot, amely felőle rendeltetett. Teljes igyekezettel, odaadással, tisztességgel élni akarta, amit Isten jóakarata rendelt. Minél inkább Isten zárt kezei között érezte magát, körülményeit, annál erősebb lett benne a vágy, hogy megalázza magát Istene előtt, és az Úri imádság egyik fontos kérését, újra és újra elimádkozza: „Legyen meg a te akaratod.” Lelkiségében nem akart képmutató lenni. Sem önmagát, sem másokat, sem Isten becsapni nem akarta.

Éppen ezért nem volt könnyű az isteni jóakarathoz igazítani lelkét, imádságait.

Ugyanakkor a természetes emberi vágyak, remények is mélyen benne éltek. Sokan hallhatták, magam is beszélgethettem vele erről: „Az én Istenem, akit nagyon szeretek, nem azért adta ajándékul a társat, a gyermekeket, az édesanyai lehetőséget, felelősséget, személyes talentumokat hogy azután indokolatlanul elvegye. És igazán azt remélem, hogy csodát fog tenni, hogy súlyos betegségemből felépülhetek, és tovább élhetem a szeretteimért való felelősséget.”

Szerette az Urat, Istenét teljes szívvel, és szerette felebarátját, benne férjét, gyermekeit, a nagyobb család tagjait, talán még jobban is, mint önmagát.

Mindkettő, az állapota súlyosságának növekedésével csak fokozódott benne. Szeretni az Urat, őszintén, és szeretni odaadóan az övéit. Elmondhatatlan az a szellemi-lelki tusakodás, ami ebben a kettősségben benne volt, egészen odáig, hogy végül alázattal, s egyre tisztábban látta, élete, Isten jóakaratában, szeretteiért való áldozat is lesz. Az utolsó hetekben, napokban ennek elfogadásáért küzdött. Kevesen jártak és járnak olyan mélységben és magasságban, amiben neki utat rendelt a Megváltó, s meg kellett harcolnia harcát.

Milyen állomásai lehettek a küzdésnek?

„Uram, ha adtad, miért veszed el? Uram, ha úgy adtad, hogy azok kibontakoztak, virágoztak és kiteljesedésre indultak, miért szakítod ketté ezt a folyamatot? Uram, hogyan kívánod, hogy szeretni tudjalak teljes szívemből, ha elveszel azoktól, akiket teremtett világodban nekem is adtál, szeretni szeretném őket, mint magamat? Uram, valóban úgy van, hogy akik téged szeretnek, azoknak minden javukra van? Ezt akarod üzenni az apostolon keresztül, nekem is ezt mondod? Nem akarnám alább adni, szeretlek téged, Uram, meg nem tagadlak, de szolgálni fogja majd a szeretetet, ha felszámolod az életemet, segíti azok életét, akik engem szeretnek, hozzám tartoznak? Uram, ha így van, el fognak jönni olyan napok, amikor az enyéim ezt mind majd így értik, és meg is köszönik neked, hogy szenvedésem javukra vált?”

Tudják a közelállók, hogy megalkuvás, összeomlás Margit életében nem következett be. Nem vált egyoldalúvá. Mindvégig szeretni kívánta az Urat, az ő Istenét, és szeretni kívánta családját.

Ahol nincs igazi, élő hit, istenbizalom, a szellemi, lelki erők, a fizikai állapottal együtt, egészen felszámolódhatnak, összeomolhat az ember élete. Margit élő hitét igazolja, hogy nem omlott össze. Minden szava, lelki tartása, azt üzente, megharcolom, megharcoltam harcaimat.

S mintha egyre többet fedezett volna fel ennek értelméből. Hadd idézzem itt a Korinthusi második levél néhány versét. Bár nem emlegette, de lehetetlen, hogy ne ismerte, s értette volna ehhez igazítottan állapotát.

Pál apostol ezt írja: „Isten világosságot gyújtott a mi szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete… Ez a kincsünk persze cserépedénylétben van… Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe… Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben… Életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben. Azért a halál bennünk végzi a munkáját, az élet pedig bennetek…”.

Hadd mondjam újra, nagyobb hangsúllyal az apostol záró szavait: „A halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek.”

Azt hiszem, ezt a nagy misztériumot megértette Margit, nagyon megküzdött érte, megkapaszkodott benne. Betegsége, fájdalma, önelvesztésének folyamata így is értelmet nyert. Testében átmenetileg halál erők munkálnak, mindez másokban, övéiben, az életet munkálják.

Anélkül, hogy emlegetném kedves családtagok neveit, Margit egy beszélgetésben sorra vette mindazokat, akiknek az életében észrevette, hogy szenvedése tisztogatja őket. Szeretetet teremt,  odaadó figyelmet. Felszámolódtak körülötte konfliktusok, megtisztultak emberi életek, kapcsolatok. Minden fájdalma között ebben nagy lelki örömöt élt meg. Édesanyja így idézte szavait: „Ha nem támad ez a baj, soha meg nem tudhatom, mennyi szeretet van mindazokban, akik körülöttem vannak.”

Micsoda titok ez: szüli, kibontja a fájdalom, a szenvedés a gondoskodó, kibékítő, megbecsülő szeretetet.

Krisztus szenvedésének titkához tartozik. Krisztus szenvedése, halála megvált, nincs és nem is volt még egy olyan szenvedés, és elmúlás, amely örök életre menteni képes, ez a Krisztus kínszenvedése, halála értelme, de mennyi olyan szenvedésnek, önelvesztésnek volna helye embervilágunkban, szeretetteink környezetében, amely a Megváltóra mutatva, szenvedéseivel részben azonosulva, megjobbít, megnemesít, újjászül másokat?!

*

Azt is szeretném elmondani, hogy a gyülekezetünk 70 éves történetében kevés alkalommal volt ilyen mértékű közbenjáró imádság. Az elmúlt hónapokban, s egyre fokozódóan, minél több hírt kaptunk a növekvő fájdalmakról, a súlyosbodó állapotról, annál inkább megéltük az egylelkűséget a közbenjárásban. Otthonok csendjében, kórházi ágy mellett, utazások közben, itt, a Rózsatéri templomban, kisközösségi alkalmakban, könyörgés és fohászkodás egymást követte.

Azt is elmondhatom, sokan, sokféleképpen átéltük, hogy azt, amiért imádkozunk, nem tudtuk úgy kérni, ahogyan kell. Mert mit is kellett kérni?

Ha nem kérünk gyógyulást, akkor akár abba is hagyhatjuk a közbenjáró szolgálatot. Ha nem kérjük, legyen nagyon erős Margit minden baj és betegség elhordozásában, arra gondolva, hogy mégis megmarad a súlyos állapot, sőt növekedik a fájdalom, akkor megint csak nem állunk úgy helyt, ahogyan kell. Ha nem kérjük, hogy minden orvosi, egészségügyi beavatkozás legyen eredményes, lenne értelme a könyörgésnek? S ha nem kérjük, hogy a beavatkozás eredménytelenségében, nem enyhülő állapotban legyen erős hite Margitnak, megmaradó bizalma Istenben, lelke erős legyen, akkor megint csak nincs értelme fohászkodni.

Ti hogyan könyörögtetek?

Lehetett volna másképpen, mint lelketeket, hiteteket is megterhelő kettősséggel? Uram, adj gyógyulást! Uram, adj erőt! Uram, adj mindvégig, halálig erős hitet! Talán voltak olyan testvéri találkozásaink, ahol az egyik testvér imádságában úgy alázta meg magát, hogy Uram, nem teheted, hogy ne tégy csodát! A másik testvérnek imádsága pedig arról szólt, „Ne úgy legyen, ahogyan mi akarjuk, hanem ahogyan te, Atyánk!”.

És talán átéltük, amit az apostol állít: „Segített a lélek a mi erőtlenségünkön. Mert – valóban – amiért imádkoznunk kellett, nem tudtuk úgy kérni, ahogyan kellett, de maga a Lélek esedezett értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal!” A szükséges imádságnak töredékét hordoztuk, a többit pedig a Lélek vitte. Olykor úgy hagytuk abba a könyörgést, hogy tele voltunk hiányérzettel, mennyi mindent nem mondunk el, s aztán megbékéltünk, mert megéreztük, mellénk állt a Lélek, kipótolt mindent hiányt, minden oktalanságot, mindent kétséget!

*

Így olvastam a Római levélből a záró szakaszt: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Van határvonal élet és halál között, vannak átmenti állapotok, van itt, és van ott, van jelenvaló fájdalom és eljövendő dicsőség, de csak egyetlen tér van. Van a valóságnak két oldala, de egyetlenhez tartozik mindkettő. Láthatók és láthatatlanok. Nézünk a láthatókra, s persze nem látjuk a láthatatlant. Ugyanakkor „tudjuk, hogy ha a mi földi sátorházunk összeomlik, van nem emberkézzel csinált, hanem örökkévaló mennyi házunk.” LÁTJUK a valóság egy részét, és TUDJUK a valóság egészét. Ha nincs hit, mindezek tragikusan kettészakadnak. Megragadhatatlan istenbizalom nélkül, amit a szem nem képes befogni, és az értelem nem képet felfogni. Hit kell. Meggyőződés kell. Pál is így kezdi: „Meg vagyok győződve…”

A hit, ez a mély meggyőződés ajándék. Hogy mennyire mindenkié lehet, arra nézve elmondhatjuk, íme mindazoké, akik ismerték Margitot. Az ő hite Isten ajándéka a számunkra. Őbenne ajándékoz a hittel!

Elfogadta Jézus követésre hívó szavát, minden következménnyel együtt: „Aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és úgy kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az életét, elveszíti, aki pedig elveszíti énérettem, megtalálja azt.”

Margit hitt az Úr Krisztusban. Ez a drága, benne testesülő, megharcolt, megélt, mindvégig kitartó hit, Isten nekünk kínált ajándéka most. Erős, igaz hit férjnek, gyermekeknek, édesanyának, testvérnek, mindannyiunknak.

*

Margit 1968-ban született Budapesten, s ugyanitt, 2015 május 22-én élte utolsó óráit. Hangsúlyos, hogy ugyanitt, hiszen, míg e csaknem 5 évtizednyi idő eltelt, számtalan életútállomása volt. Hangsúlyosak, szeretteit érintők, nehéz döntésekkel, vívódó állapotokkal, társra találással, családalapítással, példaadó összefogásokkal, olykor szinte áthidalhatatlan térbeli távolságokkal. A 47 év felmutatta, mennyi kincset rejtett el benne Isten. Kincseket, melyeket tág térben, egyetemesen oszthatott szét, határtalanul, s kincseket, melyeket társának, férjének, gyermekeinek, övéinek adhatott. 47 évig tartó földi életútja bőségesen láttatta, mennyire szerette Isten, szerette rendelt sorsában.

Mindazok, akik hisznek, egyszer majd találkozhatnak vele. Van tere annak, amit Isten megígért: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, amit Isten készített az őt szeretőknek.”

Margit mindenkinek megmutatta, ahová érkezett, oda el lehet jutni. Talán legtöbbünknek könnyebb lesz az útja, mint neki volt, és egyszerűbb lesz a célba érkezés. Ezt persze nem tudjuk. De látjuk példájából, hogy nem szab Isten olyan utat, olyan követést, amelyben leküzdhetetlen akadályok lennének. Meg lehet harcolni a nemes harcot, a futást el lehet végezni, meg lehet tartani a hitet. A győzelmesek koronája pedig el van készítve.

Kedves családtagok, kedves Gergő, Izabell, Márk, kedves édesanya, testvér, kedves búcsúzó közösség!

Margitnak különösen is élete végén, fájdalmak és szenvedés között az okozta a legnagyobb belső örömöt, amikor lelke felismerte, hogy fájdalmas útjának, szenvedésének körülötte élők között áldása van. Vegyétek magatokra ezt az áldást. Ne menjetek tovább e nélkül. Engedjétek, hogy hasson rátok.

Az angyalokkal együtt, Margit is örülni fog ennek az égben.

Ámen                                                                          Ablonczy Kálmán