Michna Krisztina

Lélektől lélekig – Michna Krisztina

Az idősek közé mentem bibliaórát tartani, ez amolyan magyarázat és elmélkedés a Szentírás egy-egy szakasza felett, s szokásom szerint minden jelenlévővel kezet fogtam, és udvariasan megkérdeztem: hogy van? Egy-egy szóval válaszolt csupán mindenki, a kör mégis hosszúra nyúlt, mert sokan vártak rám. A vége felé tartottam már, amikor egy kedves, szomorú szemű néni ezt válaszolta a kérdésemre:
„Jól. Mert röviden kell válaszolni. De ha lenne ideje, elmondanám, milyen rosszul…”
Klinikai lelkigondozóként, kórházlelkészként sokszor hallom, amint az orvos megkérdezi betegétől: hogy van? Van olyan, aki túl sokat panaszkodik, más meg talán túl keveset. Egyesek elsírják magukat, mások erős tartásról tesznek tanúbizonyságot, megint mások pedig visszautasítóak és ridegek. Az orvos többnyire a szomatikus tünetekre figyel, megkéri a beteget, hogy ne beszéljen, amíg meghallgatja, elszörnyülködik a köpet színén és állagán, aztán kollégáival megtárgyalja az ágy végénél a további terápiát. Ha van idő, részletesen elmondják a betegnek is, hogy mire jutottak, aztán továbblépnek.
A betegnek meg éppen akkor jut eszébe, hogy mi mindent felejtett el megkérdezni, elmondani, megmutatni, s marad a vágy, hogy bárcsak lenne valaki, aki meghallgatná. Mert nem is tudja, hogyan betegedett meg, nem érti, miért pont vele történik mindez, és miért is bünteti őt az Isten. Zavarja a kiszolgáltatottság, gyötrődik a bizonytalanságtól a vizsgálatok és a diagnózis között, fél a tükrözéstől és a CT eredményétől, szorong a kezelések mellékhatásaitól, és hiányzik neki az otthoni, megszokott környezet. Tesz még egy próbálkozást a beszélgetésre az oxigén műanyag csövét fejére felhelyező nővérkével, aki jó esetben szelíden megáll mellette, és vigasztalja, hogy: meglátja, ez majd segít, és jobban lesz, csak nyugodjon meg, de aztán ő is elszalad, mert várja a többi beteg és az adminisztráció.
De maga az orvos sincs sokkal jobb helyzetben. Ki tudja, hányadik tumorral találkozik már a CT-n és a röntgenfelvételen, ki tudja, hányadszor kell leülnie a családdal és elmondania a rettenetes hírt, ki tudja, hányszor fogta már ügyeletben a haldokló COPD-s beteg kezét, s ki tudja, hányadszor marad magára orvosi szobájában tudománya határaival.
A 20. század legnagyobb magyar pasztorálpszichológusa (lelkész lelkigondozó), Gyökössy Endre szerint az ember „manapság emberhiányban szenved” (1). Valljuk meg őszintén, hogy valóban nincs emberünk.
Hiányzik a társ, a közösség, a beszélgetés, valahogy elúsznak a kapcsolataink. Az ember az egészségügyben ma igen sokszor magára marad, legyen akár beteg, akár orvos, akár nővér. Hans Christoph Piper német teológus szerint az ember legnagyobb nyomorúsága, ha elnémul, ha kapcsolatai megszakadnak, azaz kétségbeesik. Klinikai lelkigondozóként sokszor tapasztalta betegei között ezt az elnémult kétségbeesést, amelyben az ember képtelen önmagán uralkodni, a másik emberrel normális kapcsolatot teremteni, és Isten akaratával dűlőre jutni.
A lelkigondozás feladatát éppen ennek orvoslása céljából így fogalmazza meg: „A lelkigondozás gondoskodik arról, hogy a dialógus, a párbeszéd ne szakadjon meg magammal, Istennel, a felebarátommal és a természettel” (2). A lelkigondozás tehát az elnémult, kétségbeesett embernek segít abban, hogy kimondja érzéseit, gondolatait, reménységeit és reménytelenségeit. A lelkigondozó anélkül áll a páciens mellett, hogy mindezeket negálná, megmagyarázná vagy elcsitítaná. Nem elhallgattatni akarja ugyanis a betegét, hanem komolyan venni mindazt, ami talán a kívülálló szemében elhárítandó téma, a szenvedő számára azonban élet és halál kérdése. Négy és fél éve végzem kórházi lelkigondozói szolgálatomat a mosdósi kórházban, azaz jelenleg a Kaposi Mór Oktatókórház Pulmonológiai Osztályán, Mosdóson.
Kezdetben kíváncsiság, olykor bizonytalanság, de nyitottság fogadta a jelenlétemet. A kíváncsiság arról szólt, hogy ki is ez a lelkigondozó, és mit is fog itt csinálni. Ha beléptem egy kórterembe és leültem egy beteg mellé, hamarosan követett a nővér, hogy vérnyomást mérjen, vagy megjelent a takarítónő, hogy gyorsan felmosson, és közben figyeltek, hogy hallják, lássák, érezzék, miért is vagyok én itt. Természetes érdeklődés, természetes kíváncsiság volt ez. A bizonytalanság a meglévő és a hiányzó ismeretek kavarodásáról szólt. Némelyek azt hitték, azért jön a lelkigondozó, hogy feladja az utolsó kenetet, tehát már itt a vég. Rossz jelnek tűnt az egyházi jelenlét. Mások azt gondolták, megint jött valami térítő, jobb, ha távol tartjuk magunkat tőle. Megint mások a pszichológussal azonosították a lelkészt, aki szegény nem volt túlságosan kedvelt orvosi körökben. Valójában tehát senki nem tudta, ki is az a lelkigondozó. Kiveszett a gyógyítás folyamatából a lelkész – mint lelket támogató, erősítő személy – természetes jelenléte.
Végül a nyitottság a fent említett igényről, az emberhiányról tanúskodott. Legyen akár beteg ember, akár munkatárs, szinte várta, hogy beszélgethessünk, ebéd közben vagy ügyeletben, esetleg értekezlet után. Mert akárki is a lelkigondozó, legalább van ideje, lehet vele beszélgetni, meghallgat, és ez jó.
Ki tehát a lelkigondozó? Az a lelkész, aki Isten megbízatásából Krisztus irgalmas szeretetét viszi a betegek közé. Hogyan? Olykor csupán készenléttel és meghallgatással, máskor egy-egy bibliai történet felolvasásával, vagy a beteg fájdalmának, kéréseinek, életének imádságba foglalásával, de minden esetben együttérzéssel, tapintattal, hitelesen és a beteg testi és lelki állapotának és igényeinek megfelelően.
Kórházi istentiszteleteket tart, amelyekre ökumenikus nyitottsággal mindenkit szeretettel fogad, kiszolgáltatja a sákramentumokat, közösségben imádkozik a betegekért, áldást mond. Lehetőséget kínál és alkalmat teremt a kórház munkatársainak lelki töltődésére. A lelkigondozó nem az alapján mond ítéletet a betegről vagy kórházi munkatársáról, amit az mond vagy cselekszik, hanem időt szán arra, hogy meghallgassa, ki mit szenvedett el, ki milyen terhet visel, kinek mi az, amivel nehezen birkózik meg. Dietrich Bonhoeffer szavai fejezik ki számomra legszebben ennek a jelenlétnek a lényegét. „Meg kell tanulnunk, hogy az embereket ne annak alapján ítéljük meg, amit tesznek, vagy amit elmulasztanak megtenni, hanem annak alapján, amit elszenvedtek. Az emberekhez – és különösen a gyengékhez – való viszonyulás egyetlen hasznos módja a szeretet, vagyis a velük való közösség fenntartásához való ragaszkodás. Maga Isten sem vetette meg az embert, hanem emberré lett érette” (3).
Talán vannak, akik tiltakoznak, és azt mondják, nem lenne szükség lelkigondozóra, ha az orvos-beteg kapcsolat más lenne. Ha jutna elég idő arra, hogy az orvos a beteggel beszélgessen, ez önmagában éppen elég lenne.
Egyrészt egyetértek ezzel, hiszen nincs annál biztonságosabb érzés a beteg számára, mint az, ha az orvosa megbeszéli vele a diagnózist, a terápiát, a várható eredményeket, és minden vizit vagy esetleges változás, nem várt esemény alkalmával újra és újra lehetőséget nyújt az orvos-beteg párbeszédre.
Másrészt azonban azt gondolom, hogy az orvos-beteg és a lelkigondozó-beteg kapcsolatnak nemcsak szomatikus, hanem spirituális síkon is más és más a funkciója.
A jó orvos-beteg kapcsolat: „Csökkenti a beteg bizonytalanságát. A beteg és a család tájékozottságát biztosítja a döntéshozatali folyamatban. Biztosítja a beteg teljes elfogadását a legnehezebb helyzetekben is. Partneri viszony, alapja a bizalom és az elfogadás” (4). A jó orvos tehát tájékoztatja a beteget és a családot, feltétel nélkül elfogad és kezel mindenkit, bizalmat ébreszt, és minden esetben beszélget. S bár hozzáállásával a lélek egyensúlyának megtartásában is szerepet játszik, mégis szomatikus síkon kommunikál. A lelkigondozó ezzel szemben tudhat a beteg állapotáról, de soha nem közölheti azt, ismerheti a szomatikus síkot, de mindenekelőtt a lélek állapotával foglalkozik, és spirituális síkon nyújt segítséget a korábban már említett módon, alkalmanként olyan eszközökkel
és szertartásokkal, amelyek egy orvos számára nem állnak rendelkezésre. Végül szeretném megjegyezni, hogy a „ha…, akkor” feltételezések ellenében szomorú tényként áll előttünk, hogy az orvosnak ma nincs elég ideje a betegre, mert forgatni kell az ágyakat, mert sok esetben a keretgazdálkodás a meghatározó, mert csökkent a kórházban eltöltött napok száma, mert növekedett az adminisztráció, mert elszemélytelenedett az orvos-beteg kapcsolat, és még ki tudja, miért. A XXI. században tehát kell valaki, aki a gyógyítás folyamatában a lélekre figyel, aki ráér meghallgatni, aki krisztusi szeretettel ül a betegágy mellett, aki a betegek lelki szolgálatára elhivatott. Ez természetesen nem menti fel az orvost az alól, hogy a körülmények ellenére törekedjen a jó orvos-beteg kapcsolatra, de feltétlenül igényt tart a klinikai lelkigondozó jelenlétére, mint aki a páciens – és a munkatársak – spirituális igényeivel és lelki gyógyulásával, „egész”-ségével foglalkozik.
A mosdósi kórházban ma már ez gyakorlat. Tapasztalom, hogy a légzőszervi megbetegedésekben szenvedő betegek, különösen a COPD-s és az asztmás páciensek szó szerint könnyebben veszik a levegőt egy-egy lelkigondozói beszélgetés után. A lelkük megkönnyebbülésével némiképp megkönnyebbül a testük is, és mi más lehet a gyógyítás célja, mint az, hogy a beteg életminősége a kórházi kezelés során javuljon.
Ma Nyugat-Európában természetes a lelkészek, lelkigondozók kórházi jelenléte, sőt főállású foglalkoztatása felekezetenként. Mind a kórházi vezetés, mind a munkatársak, mind a betegek érzik és értik a szükségét a lélek gondozásának. Magyarországon egyelőre – a történelmi egyházakat tekintve – mintegy 40 kórházi lelkigondozó végez szolgálatot különböző kórházakban. Néhányan főállásban, legtöbben azonban csak alkalmanként járnak be a kórházakba.
Ez nem is olyan kis szám, bár a nyugati mintához képest elenyésző. Mindenképpen jelez azonban valamit az igényekről. A Kaposi Mór Oktatókórház elöl jár ennek a szolgálatnak a befogadásában. 2007. február 23-án Együttműködési Szerződést kötött a Magyarországi Református Egyházzal, mely szerződésnek része a Kórházi Lelkigondozói Szolgálat működtetése, két főállású kórházlelkésszel, diakónusokkal, önkéntesekkel.
A lelkigondozói munka tagadhatatlanul a betegek javát szolgálja. A lelkigondozó a páciens mellé áll, a szenvedés során kíséri, figyelmével, meghallgatásával van jelen mellette, és a spiritualitással megnöveli a „beteg lelkének teherbíró felületét” (5).
A tüdőbetegek gyógyításában nem szabad megfeledkeznünk arról, hogyha a lélek egy kis lélegzetvételhez jut a lelkigondozói folyamatban, akkor a test is könnyebben jut levegőhöz a terápia során. S ha ilyen módon tudunk arra figyelni, hogy a szem csüggedt sugarát” észrevegyük, s munkálkodunk azon, hogy ne „a jeges űr lakjék közöttünk”, akkor lesz útja egymáshoz orvosnak, lelkigondozónak, betegnek, „lélektől lélekig”.

Megjelent a Tüdőgyógyászat c. lapban Lelkigondozás tüdőbetegek között címmel

M	T	W	T	F	S	S
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30	31