Bizonyságtétel

Hálaadás Dr. Ablonczy Dániel, a Rózsatéri Gyülekezet első lelkipásztora szolgálatáért

Hálaadás Dr. Ablonczy Dániel, a Rózsatéri Gyülekezet első lelkipásztora szolgálatáért –  Istentisztelet, 2017. 01. 15-én, Kispest Rózsatér, de. 10.00 óra. Igehirdető: Ablonczy Zsolt

Letölthető az alábbi liken: Istentisztelet, 2017. 01. 15

Ablonczy Zsolt és felesége Harkai Eszter

Harkai Eszter bizonyságtétele 2017 01. 15. – letölthető pdf

Hálaadó megemlékezés – Ablonczy Zsolt és felesége Harkai Eszter

Hálaadó megemlékezés, (Ablonczy Zsolt és felesége Harkai Eszter)

Kispest Rózsatér, 2015. szeptember 24. este; az 55 éve, 1960. május 29-i konfirmációmról (Eszter 50 éve,1965 ápr. 25.), a 45 éve, 1970. július 5-i esküvőnk és az utána következő évtizedek ajándékaiért, és a 45 éves lelkészi szolgálatomban átélt gazdag áldásokért.

Hálaadó visszaemlékezés a 45 évre Ablonczy Zsoltné és Ablonczy Zsolt

55 évvel ezelőtt a konfirmáció során 1960. május 29-én kézrátétellel kaptam áldást. A református hittel, a szüleim és kereszt-szüleim, Simon Zoltán és felesége Bözsike néni szándékából a keresztség által jegyeztettem el, de a fejemre öntött víz pecsétje után a konfirmáció előtti személyes beszélgetés során hozott, immár saját választásommal fogadtam el a szövetséget. Édesapám konfirmációra bocsátott, ezzel beerősíttettem a református hívek közösségébe. Ilyen pontosan, mint ma ezt akkor mégsem tudtam, de így történt, s jó hogy így történt. Volt még egy gyermekfejjel hozott felajánlásom is 10 éves koromban, amikor életemet speciális adományként a perselytálba állva adtam Istennek. A konfirmációi áldó ige, amelyet édesapánk később az esküvőnkön is lelkünkre helyezett a 2Tim 2,1-3-ból volt:

         „Te annakokáért, én fiam, erősödjél meg a Krisztus Jézusban való        kegyelemben”, és „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint Jézus   Krisztus jó vitéze”

Ezt az igét, amely az SDG diákmozgalom vezérigéje volt a 20. század első felében, édesapánk nagyon erősen hordozta a szívében, s hiszem, hogy nem véletlenül kaptam tőle. Az Úr Jézus tervei megelőzték az én ifjúsági missziós munka iránti eszmélődésemet.

A kegyelemben való megerősödés akkor kezdett valóra válni, amikor 1963 nyarán a szabadságforrási fiúhéten Isten Szentlelke megszólított s nagy katarzisban, immár végérvényesen az Úr Jézusra bízhattam az életemet. Imádkozó és némileg bibliaolvasó emberré váltam és egyre inkább beépültem a gyülekezet hívő fiataljainak körébe. Leginkább Vándor Gyula és felesége Margitka, Füle Lajos és felesége Judit néni, mint a leány és fiúkőr, később a már koedukált ificsoport hitre jutott fiataljainak vezetőjeként lett a lelki gondviselőnk.

Az áldó ige másik fele a munka terhének hordozásáról szólt, amelyből akkor még nem sokat értettem. Először akkor nehezedett rám igazán a munka terhe, amikor 1965 szeptemberében, félreérthetetlen felső vezetéssel a lelkészi hivatásra igazította Jézus Krisztus a szívemet, ez éppen 50 évvel ezelőtt történt. A teológián addig ismeretlen tárgyakban kellett előre haladnom. De nem csak elhívást, hanem erőt is kaptam, mert a kollokviumok során „jelesen” kívül az indexembe csak egyszer-egyszer került egy vagy két „jó” is. Igazi lelki társakkal voltam körülvéve (Végh Tamás, Szél György, Bátky Miklós, Nagy István), akikkel együtt hordtuk a különleges tanulási terheket.  Később sok teher már a gyülekezeti lelkészi feladataim között nehezedett rám, amely abból a különleges helyzetből is adódott, amit a Krisztus küldetésében elkötelezett lelkészek éltek át a társadalom és az akkori egyházi vezetés által szorgalmazott kirekesztésben.

45 éve, 1970. július 5-én volt esküvőnk Harkai Eszterrel, itt a rózsatéri templomban. Én akkor fejeztem be a teológiát, Eszter pedig éppen csak, hogy érettségizett, s kezdődött közös életünk, ínséges időkben, falusi parókiákon.

Kettőnk kapcsolata nem udvarlással indult, hanem lánykéréssel, addig az ifiórákon, kirándulásokon csak láttuk egymást. Volt néhány próbálkozásom más, alkalmasnak tűnő lánnyal, amely számomra is érthetetlen okokból megszakadt. Ez után elfogadtam a vezetőinktől vett elvet, hogy nyitott szemmel, de zárt szívvel kell várni, míg a felülről való igazgatás nem hozza elénk jövendő társunkat. Többek között Morvay Pista bácsi mondott ilyeneket egy pesthidegkúti ifjúsági csendesnapon a 60-as évek elején. Harkai Esztert észre sem vettem sokáig, noha belebotolhattam volna, mert az ifin kívül az énekkarnak is, a bibliaóráknak is, a vasárnap esti imaóráknak is hűséges látogatója volt, amely alkalmak engem is gazdagon tápláltak, vezettek, sokszor még teológus társaim is elkísértek. Mi, mindent megbeszéltünk egymással, imádkoztunk egymásért, vitatkoztunk, mulattunk egymás esetlenségein, és figyelmeztetéssel is voltunk alkalomadtán.

Aztán egyszer csak megláttam Esztert, tekintetünk összeakadt, s én tudtam, hogy megvan a társam, minden kérdőjel eltűnt. 1968 őszén a Szabadság forrásnál kirándult az ifi, valamikor októberben. Hazafelé az egész társaság a HÉV végállomástól gyalog indult a Duna parton. Eszter valahogy mellém keveredett, általánosságokról beszélgettünk, én nagyon keveset tudtam róla, noha a szívem ott már az övé volt. Aztán odamentem édesapámhoz és kértem, hogy kérje meg a kezét számomra. Sok-mindenről kérdezett, imádkoztunk is, és a végén azt mondta, beszélni fog vele. November elején aztán a bibliaóra után elkísérte a villamos megállóig és elmondta neki kérésemet. Ő meglepődött, de igent mondott, mert benne már régóta élt az irántam táplált érzés. A szüleihez is édesapám ment el először, s csak azután én magam. Édesapja első kérdése az volt hozzám, hogy tudom e, hogy ő hívő evangélikus ember, de zsidó származású, megjárta a mauthauseni lágert is, de Isten csodálatosan hazahozta a halál torkából, mert a család az család, tudnom kell kivel, és vele együtt kikkel és mivel kötöm össze az életemet. Ezekről én nem tudtam, meglepett, de megmaradtam a lánykérés mellett. Csak ezután volt, hogy megfogtam a kezét, eljegyeztük egymást, s töltött meg az az öröm, hogy nem kell majd egyedül parókiára mennem.

Azóta már azt is tudom, hogy Isten már akkor döntött felőlünk, amikor édesanyánk méhében összeillesztette alaktalan testünket, s teremtett számunkra társat is, hozzánk illőt. Ha mással kötöm a házasságot; az a házasságtörés, ha vele kötöm, akkor a teremtés által meghatározottan ő a sorsom, vele kell boldogulnom. Nincs alternatíva, csak hendikep. S hogy az egymás iránt ébredt szerelemben örömöt találunk? A szerelem Isten ajándéka teremtői akaratának elfogadásához. Így alkot nemzedékeket, történelmet, építi országát, az örökkévalóságot.

Esküvőnk után Albertfalván kaptunk egy szobát, ott lett Feri bácsiból is Apuka, és Irénke néniből is Anyuka számomra, szeretettel befogadtak engem, s én ebben igen jól éreztem magam, s a család minden tagjával megbarátkoztam, azóta is összetartozunk.

Miután kirendelést kaptam Alsószuhára, mint Molnár Miklós putnoki lelkész segédlelkésze, költöztünk le a szuhai parókiára, ahol édesapánk rokonsága fogadott. Úgy-ahogy berendezkedtünk az öreg parókián, mi gazdagnak éreztük magunkat, de a szuhaiak igen szegénynek láttak minket, hoztak tyúkokat, tojást, tejet, tűzifát, szenet. Eszternek mégis nehéz dolga volt. 19 évesen falusi papné kellett legyen a városi hívő leány. A gyülekezet egészen más volt. A történelem szántotta őket, nem is értették, hogy mit keresünk náluk. A döngölt földes konyhában, kibillent járólapok, öreg téglasparhelt, kis zug egy mosdó lavórral, az előszobában egy alulról kifelé nyitott pottyantós VC, viszont négy szoba, szép kilátással a falura, de mindössze egyetlen kis vaskályha, a faluban kisbolt kevés árúval, a fizetés csekély, még úgy is, hogy két falut is csatoltak hozzánk. Igyekeztem ellátni a lelkészi feladatokat mind a három faluban, sokakkal beszélgettünk, de annak ellenére, hogy érezték a mélységét az igének, mégis kemények, zártak maradtak az evangélium előtt. Télen házi istentiszteleteken fogadták a szomszédokat a presbiter családok, azok bensőségesek voltak, de nem találtuk a kulcsot hozzájuk. A presbitérium a gyűlés után betért a parókia alatti kocsmába és ott, szabadon tárgyalta meg az ügyeket, s aztán közölte velem a kurátor a döntéseket. Sok disznótorost kaptunk, s különösen nagymamánk testvérei és családjuk szeretettel voltak irántunk.

Hasonló volt a helyzet Igriciben is. Mindkét helyen a párttitkár nagy gondot fordított arra, hogy ellenünk fordítsa a híveket. Osztályidegen ellenségek voltunk. Zsolti és Balázs még Alsószuhán, Esző lányunk már Igriciben született. Amikor elment a feleségem, hogy hittanra írassa

a fiúkat az iskolában az igazgató párttitkár feljelentett, egyik húsvéton elvette a rendőrség a jogosítványomat, mert bár a szonda nem mutatott semmit, én bevallottam, hogy ittam egy korty bort az úrvacsoránál, esős időben is megbüntettek a mezőcsáti rendőrök mert felcsapott sár volt a kocsi oldalán. Eszter, mivel lejárt a GYES szeretett volna elhelyezkedni az óvódában, de a helyiek megakadályozták, Isten mégis adott munkahelyet Nyékládházán számára, és még kocsival hordták el és vissza is. Azért volt örömünk is a gyermekek, ifjak között, a hívő lelkészek közösségében is, még bibliakört is indíthattunk, és a szabadságforráshoz elvihettünk egy-egy csapatot a nyaranta. Eszter fizetésével és nyúltartással megvolt az ellátásunk is. Lassan kibontakozott az evangéliumhoz hűséges lelkészek testvéri gondviselése is. 1972-ben már volt autónk Tímár Ulla édesanyjának értünk való közbenjárására a holland testvérektől, Molnár Miklós, Benke György, Victor István, Bojtor István, Győri József, Szabó Dániel, Sólyom Ferenc, Török István, Virágh Sándor, és még mások is befogadtak, megerősítettek, volt közösségünk.

A 70-es évek közepétől Hollandiából illegális csomagokban 100 meg 100 Bibliát, gyermek és ifjúsági Bibliákat, hitvallási és evangéliumi kiadványokat hoztak, amit aztán mi teríthettünk tovább határon túlra is. Persze feljelentettek bennünket, és feljegyeztek engem is a likvidálandó papok sorába. Nagy feltűnést keltett, amikor a rózsatéri ifjúsági zenekar megjelent az Igrici templomban, s Bartha Tibi elénekelte: „Délelőtt születtem vasárnap…” Jött a Debreceni Kántus is, megtöltötte a templomot a 117. Zsoltár, és még Németh Géza frissen megtért munkásfiatalokból álló csoportja is bizonyságot tehetett.

1981-től meghívást kaptam Gyömrőre, s bár ellenséges közegben, de Eszter is megszerezhette előbb az óvónői, majd a vak szakos gyógypedagógiai tanár diplomát, állást kapott a helyi óvodában, engem is befogadott a kerületi katekhetikai munkacsoport, egyházmegyei tanulmányi előadó lettem, gyülekezeti missziói és presbiteri konferenciákat szerveztem az egyházmegyében, sőt, a gyermek-istentiszteletekre felkészítő tanfolyam vezetőjévé választottak, ifjúsági konferenciákon lehettem munkatárs, sok fiatal megtért Tahiban, Gyömrőiek is. Új parókiát építettünk, a templomot felújítottuk. 1987-ben reformátusifjúsági egyesület szervezésébe kezdtünk, s hihetetlen, 1988 szeptemberében illegálisan, majd 1989 virágvasárnapján hivatalosan is megalakult a Református Fiatalok Szövetsége. Nem kis ellenállást kellett legyőzni, meggyőzni. Gyömrőn még református cserkészcsapatot is képeztünk.1987-90. között elvégeztem az ELTE Szociológiai tanszékén a szociálpolitikai szakot.

1990-ben az új Zsinat megválasztott missziói és evangélizációs osztályvezetőnek. Elfogadta egyházunk vezetése azt a koncepciót, amit előterjesztettem, hogy nem a diktatúra által ránk erőltetett keret tevékenységet, hanem a régi belmissziói utakat kívánom megeleveníteni. Osztályomhoz tartoztak a hitoktatási, gyermek és ifjúsági missziós, országos evangélizációs, kántorképzési és média missziós ügyek képviselete. A családomnak mindez nagyon terhes volt. Kiköltözni az új gyömrői parókiáról, otthagyni a testvéri, baráti köröket. Nem volt hol laknunk. Találtunk ugyan egy lerobbant kis házat, de a megvétel is (Szoc.Pol.+családi összefogás) nehéz volt, s azután építkezésbe fogtunk. A zsinati hat év alatt rendkívül sokat tanultam. Czövek Olivér, de Hegedűs Lóránt is jó testvér, barát volt a legnehezebb pillanatokban. Megismertem Csiha Kálmán, Tőkés László, Erdélyi Géza, Gulácsi Lajos és Horkai László püspököket, sőt többségükben igaz barátra, harcostársra találtam. Megtanultam három percben egyszerűen elmondani igei üzeneteket, mikrofon elé vinni a legfontosabb egyházi kérdéseket. Megtanultam hathatósan tárgyalni fontos dolgok ügyében, és tanultam filmet készíteni Martinidesz László hitre jutott rendezőtől. Ennek az új korszakbeli zsinati ciklusnak a végére (1997 tavaszán) utoljára engem is kitessékeltek a hivatalomból, és maradtak vagy visszatértek azok, akiket korábban Bartha Tibor bízott meg, s az előző idők ügynökei voltak.

1996 őszén a Templom téri gyülekezet megválaszott lelkészének. 16 év új szántás kezdődött. Míg 1996-ban majdnem 30 jelentkezőből, a gyülekezet állapota miatt mindenki elállt a pályázástól, olyan volt a felfordulás és olyan összevissza volt a missziói állapot, olyan lerobbantak voltak az ingatlanok, 2013 tavaszára, amikor nyugdíjba mentem minden működő képessé vált, megépült, a gyermekmissziótól az idősek imaórájáig, megtelt a templom és a gyülekezeti ház élettel.

Mindhárom gyermekünk házas, Zsolti fiunk a természettudomány doktora, a charlestoni orvosi egyetem szemészeti kutató adjunktusa. Balázs fiunk az SAP magyarországi ügyvezetője, gazdasági menedzser. Eszter lányunk nevelőtanár a vakok iskolájában. Hét unokánk közül négy Amerikában tanul, kettő már egyetemi kolidzsban, ketten kiválóan zenélnek, három itthoni közül kettő középiskolás, a legkisebb pedig még ötödik osztályos. Menyeink, vejünk kedves, szeretetre méltó emberek.

„Áll a hűség” kezdte Kálmán testvérem két hete a keresztelőt. Nincs nagyobb és szebb dolog a hűségnél, mint ahogyan nincs keserűbb és nyomorultabb dolog a hűtlenségnél. A hűség annak, aki átéli magának is felemelő érték. Mennél nagyobb a próba, mennél nehezebb kitartani, annál gazdagabb a tapasztalat. Mennél kisebb a kitartás, annál szégyenletesebb a hűtlenség.

Csoda, de nagy örömömre szolgál, hogy Isten hűségben megőrizte a 45 éve kötött házassági szövetségünket.

Vallomások hétről-hétre – Hálaadás a 70 évért

Rózsatér 70 ÉVES – képgaléria

 Ha a fenti címre kattint, eljuthat a Rózsatér 70 éves képgalériába, ahol hónapról-hónapra végigkísérhető jubileumi évünk teljes eseménysorozata.

2014 Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség jubileumi éve. 70 évvel ezelőtt alapította Ablonczy Dániel a gyülekezetet. Erre való emlékezések (a teljes év során 52 héten át, 52 db) hétről-hétre megjelennek a honlapon azok tollából, akik az alapítók voltak és/vagy segédkeztek a kezdetekkor, illetve a mai gyülekezeti tagok is emlékeznek, hálát adva a 70 évért.

November

Olvasd tovább →

Lélektől lélekig – Michna Krisztina

Az idősek közé mentem bibliaórát tartani, ez amolyan magyarázat és elmélkedés a Szentírás egy-egy szakasza felett, s szokásom szerint minden jelenlévővel kezet fogtam, és udvariasan megkérdeztem: hogy van? Egy-egy szóval válaszolt csupán mindenki, a kör mégis hosszúra nyúlt, mert sokan vártak rám. A vége felé tartottam már, amikor egy kedves, szomorú szemű néni ezt válaszolta a kérdésemre:
„Jól. Mert röviden kell válaszolni. De ha lenne ideje, elmondanám, milyen rosszul…”
Klinikai lelkigondozóként, kórházlelkészként sokszor hallom, amint az orvos megkérdezi betegétől: hogy van? Van olyan, aki túl sokat panaszkodik, más meg talán túl keveset. Egyesek elsírják magukat, mások erős tartásról tesznek tanúbizonyságot, megint mások pedig visszautasítóak és ridegek. Az orvos többnyire a szomatikus tünetekre figyel, megkéri a beteget, hogy ne beszéljen, amíg meghallgatja, elszörnyülködik a köpet színén és állagán, aztán kollégáival megtárgyalja az ágy végénél a további terápiát. Ha van idő, részletesen elmondják a betegnek is, hogy mire jutottak, aztán továbblépnek.
A betegnek meg éppen akkor jut eszébe, hogy mi mindent felejtett el megkérdezni, elmondani, megmutatni, s marad a vágy, hogy bárcsak lenne valaki, aki meghallgatná. Mert nem is tudja, hogyan betegedett meg, nem érti, miért pont vele történik mindez, és miért is bünteti őt az Isten. Zavarja a kiszolgáltatottság, gyötrődik a bizonytalanságtól a vizsgálatok és a diagnózis között, fél a tükrözéstől és a CT eredményétől, szorong a kezelések mellékhatásaitól, és hiányzik neki az otthoni, megszokott környezet. Tesz még egy próbálkozást a beszélgetésre az oxigén műanyag csövét fejére felhelyező nővérkével, aki jó esetben szelíden megáll mellette, és vigasztalja, hogy: meglátja, ez majd segít, és jobban lesz, csak nyugodjon meg, de aztán ő is elszalad, mert várja a többi beteg és az adminisztráció.
De maga az orvos sincs sokkal jobb helyzetben. Ki tudja, hányadik tumorral találkozik már a CT-n és a röntgenfelvételen, ki tudja, hányadszor kell leülnie a családdal és elmondania a rettenetes hírt, ki tudja, hányszor fogta már ügyeletben a haldokló COPD-s beteg kezét, s ki tudja, hányadszor marad magára orvosi szobájában tudománya határaival.
A 20. század legnagyobb magyar pasztorálpszichológusa (lelkész lelkigondozó), Gyökössy Endre szerint az ember „manapság emberhiányban szenved” (1). Valljuk meg őszintén, hogy valóban nincs emberünk.
Hiányzik a társ, a közösség, a beszélgetés, valahogy elúsznak a kapcsolataink. Az ember az egészségügyben ma igen sokszor magára marad, legyen akár beteg, akár orvos, akár nővér. Hans Christoph Piper német teológus szerint az ember legnagyobb nyomorúsága, ha elnémul, ha kapcsolatai megszakadnak, azaz kétségbeesik. Klinikai lelkigondozóként sokszor tapasztalta betegei között ezt az elnémult kétségbeesést, amelyben az ember képtelen önmagán uralkodni, a másik emberrel normális kapcsolatot teremteni, és Isten akaratával dűlőre jutni.
A lelkigondozás feladatát éppen ennek orvoslása céljából így fogalmazza meg: „A lelkigondozás gondoskodik arról, hogy a dialógus, a párbeszéd ne szakadjon meg magammal, Istennel, a felebarátommal és a természettel” (2). A lelkigondozás tehát az elnémult, kétségbeesett embernek segít abban, hogy kimondja érzéseit, gondolatait, reménységeit és reménytelenségeit. A lelkigondozó anélkül áll a páciens mellett, hogy mindezeket negálná, megmagyarázná vagy elcsitítaná. Nem elhallgattatni akarja ugyanis a betegét, hanem komolyan venni mindazt, ami talán a kívülálló szemében elhárítandó téma, a szenvedő számára azonban élet és halál kérdése. Négy és fél éve végzem kórházi lelkigondozói szolgálatomat a mosdósi kórházban, azaz jelenleg a Kaposi Mór Oktatókórház Pulmonológiai Osztályán, Mosdóson.
Kezdetben kíváncsiság, olykor bizonytalanság, de nyitottság fogadta a jelenlétemet. A kíváncsiság arról szólt, hogy ki is ez a lelkigondozó, és mit is fog itt csinálni. Ha beléptem egy kórterembe és leültem egy beteg mellé, hamarosan követett a nővér, hogy vérnyomást mérjen, vagy megjelent a takarítónő, hogy gyorsan felmosson, és közben figyeltek, hogy hallják, lássák, érezzék, miért is vagyok én itt. Természetes érdeklődés, természetes kíváncsiság volt ez. A bizonytalanság a meglévő és a hiányzó ismeretek kavarodásáról szólt. Némelyek azt hitték, azért jön a lelkigondozó, hogy feladja az utolsó kenetet, tehát már itt a vég. Rossz jelnek tűnt az egyházi jelenlét. Mások azt gondolták, megint jött valami térítő, jobb, ha távol tartjuk magunkat tőle. Megint mások a pszichológussal azonosították a lelkészt, aki szegény nem volt túlságosan kedvelt orvosi körökben. Valójában tehát senki nem tudta, ki is az a lelkigondozó. Kiveszett a gyógyítás folyamatából a lelkész – mint lelket támogató, erősítő személy – természetes jelenléte.
Végül a nyitottság a fent említett igényről, az emberhiányról tanúskodott. Legyen akár beteg ember, akár munkatárs, szinte várta, hogy beszélgethessünk, ebéd közben vagy ügyeletben, esetleg értekezlet után. Mert akárki is a lelkigondozó, legalább van ideje, lehet vele beszélgetni, meghallgat, és ez jó.
Ki tehát a lelkigondozó? Az a lelkész, aki Isten megbízatásából Krisztus irgalmas szeretetét viszi a betegek közé. Hogyan? Olykor csupán készenléttel és meghallgatással, máskor egy-egy bibliai történet felolvasásával, vagy a beteg fájdalmának, kéréseinek, életének imádságba foglalásával, de minden esetben együttérzéssel, tapintattal, hitelesen és a beteg testi és lelki állapotának és igényeinek megfelelően.
Kórházi istentiszteleteket tart, amelyekre ökumenikus nyitottsággal mindenkit szeretettel fogad, kiszolgáltatja a sákramentumokat, közösségben imádkozik a betegekért, áldást mond. Lehetőséget kínál és alkalmat teremt a kórház munkatársainak lelki töltődésére. A lelkigondozó nem az alapján mond ítéletet a betegről vagy kórházi munkatársáról, amit az mond vagy cselekszik, hanem időt szán arra, hogy meghallgassa, ki mit szenvedett el, ki milyen terhet visel, kinek mi az, amivel nehezen birkózik meg. Dietrich Bonhoeffer szavai fejezik ki számomra legszebben ennek a jelenlétnek a lényegét. „Meg kell tanulnunk, hogy az embereket ne annak alapján ítéljük meg, amit tesznek, vagy amit elmulasztanak megtenni, hanem annak alapján, amit elszenvedtek. Az emberekhez – és különösen a gyengékhez – való viszonyulás egyetlen hasznos módja a szeretet, vagyis a velük való közösség fenntartásához való ragaszkodás. Maga Isten sem vetette meg az embert, hanem emberré lett érette” (3).
Talán vannak, akik tiltakoznak, és azt mondják, nem lenne szükség lelkigondozóra, ha az orvos-beteg kapcsolat más lenne. Ha jutna elég idő arra, hogy az orvos a beteggel beszélgessen, ez önmagában éppen elég lenne.
Egyrészt egyetértek ezzel, hiszen nincs annál biztonságosabb érzés a beteg számára, mint az, ha az orvosa megbeszéli vele a diagnózist, a terápiát, a várható eredményeket, és minden vizit vagy esetleges változás, nem várt esemény alkalmával újra és újra lehetőséget nyújt az orvos-beteg párbeszédre.
Másrészt azonban azt gondolom, hogy az orvos-beteg és a lelkigondozó-beteg kapcsolatnak nemcsak szomatikus, hanem spirituális síkon is más és más a funkciója.
A jó orvos-beteg kapcsolat: „Csökkenti a beteg bizonytalanságát. A beteg és a család tájékozottságát biztosítja a döntéshozatali folyamatban. Biztosítja a beteg teljes elfogadását a legnehezebb helyzetekben is. Partneri viszony, alapja a bizalom és az elfogadás” (4). A jó orvos tehát tájékoztatja a beteget és a családot, feltétel nélkül elfogad és kezel mindenkit, bizalmat ébreszt, és minden esetben beszélget. S bár hozzáállásával a lélek egyensúlyának megtartásában is szerepet játszik, mégis szomatikus síkon kommunikál. A lelkigondozó ezzel szemben tudhat a beteg állapotáról, de soha nem közölheti azt, ismerheti a szomatikus síkot, de mindenekelőtt a lélek állapotával foglalkozik, és spirituális síkon nyújt segítséget a korábban már említett módon, alkalmanként olyan eszközökkel
és szertartásokkal, amelyek egy orvos számára nem állnak rendelkezésre. Végül szeretném megjegyezni, hogy a „ha…, akkor” feltételezések ellenében szomorú tényként áll előttünk, hogy az orvosnak ma nincs elég ideje a betegre, mert forgatni kell az ágyakat, mert sok esetben a keretgazdálkodás a meghatározó, mert csökkent a kórházban eltöltött napok száma, mert növekedett az adminisztráció, mert elszemélytelenedett az orvos-beteg kapcsolat, és még ki tudja, miért. A XXI. században tehát kell valaki, aki a gyógyítás folyamatában a lélekre figyel, aki ráér meghallgatni, aki krisztusi szeretettel ül a betegágy mellett, aki a betegek lelki szolgálatára elhivatott. Ez természetesen nem menti fel az orvost az alól, hogy a körülmények ellenére törekedjen a jó orvos-beteg kapcsolatra, de feltétlenül igényt tart a klinikai lelkigondozó jelenlétére, mint aki a páciens – és a munkatársak – spirituális igényeivel és lelki gyógyulásával, „egész”-ségével foglalkozik.
A mosdósi kórházban ma már ez gyakorlat. Tapasztalom, hogy a légzőszervi megbetegedésekben szenvedő betegek, különösen a COPD-s és az asztmás páciensek szó szerint könnyebben veszik a levegőt egy-egy lelkigondozói beszélgetés után. A lelkük megkönnyebbülésével némiképp megkönnyebbül a testük is, és mi más lehet a gyógyítás célja, mint az, hogy a beteg életminősége a kórházi kezelés során javuljon.
Ma Nyugat-Európában természetes a lelkészek, lelkigondozók kórházi jelenléte, sőt főállású foglalkoztatása felekezetenként. Mind a kórházi vezetés, mind a munkatársak, mind a betegek érzik és értik a szükségét a lélek gondozásának. Magyarországon egyelőre – a történelmi egyházakat tekintve – mintegy 40 kórházi lelkigondozó végez szolgálatot különböző kórházakban. Néhányan főállásban, legtöbben azonban csak alkalmanként járnak be a kórházakba.
Ez nem is olyan kis szám, bár a nyugati mintához képest elenyésző. Mindenképpen jelez azonban valamit az igényekről. A Kaposi Mór Oktatókórház elöl jár ennek a szolgálatnak a befogadásában. 2007. február 23-án Együttműködési Szerződést kötött a Magyarországi Református Egyházzal, mely szerződésnek része a Kórházi Lelkigondozói Szolgálat működtetése, két főállású kórházlelkésszel, diakónusokkal, önkéntesekkel.
A lelkigondozói munka tagadhatatlanul a betegek javát szolgálja. A lelkigondozó a páciens mellé áll, a szenvedés során kíséri, figyelmével, meghallgatásával van jelen mellette, és a spiritualitással megnöveli a „beteg lelkének teherbíró felületét” (5).
A tüdőbetegek gyógyításában nem szabad megfeledkeznünk arról, hogyha a lélek egy kis lélegzetvételhez jut a lelkigondozói folyamatban, akkor a test is könnyebben jut levegőhöz a terápia során. S ha ilyen módon tudunk arra figyelni, hogy a szem csüggedt sugarát” észrevegyük, s munkálkodunk azon, hogy ne „a jeges űr lakjék közöttünk”, akkor lesz útja egymáshoz orvosnak, lelkigondozónak, betegnek, „lélektől lélekig”.

Megjelent a Tüdőgyógyászat c. lapban Lelkigondozás tüdőbetegek között címmel