Verpeléti Antalné, sz. Czelder Zsuzsanna †88

Rózsatéri gyülekezetünk első nemzedékéhez tartozó kedves testvérünk, Verpeléti Antalné, sz. Czelder Zsuzsanna, életének 88. esztendejében, mint a gyászjelentésben olvassuk, hazatért megváltó Urához. A búcsúvételi istentiszteletre ezen a héten, pénteken, du. fél 2 órakor kerül sor a kispesti temetőben. Elhunyt testvérünket az elmúlt években, testi erőtlenségek hordozása miatt már nem láthattuk a gyülekezetben, de sok évtizeden keresztül, gyermekeivel együtt itt élt velünk, hűséges tagja volt a közösségnek, s amíg tehette szeretettel szolgált is közöttünk.

TEMETÉS

2013 augusztus 30 – Kispest

VERPELÉTI ANTALNÉ, sz. CZELDER ZSUZSANNA (1925-2013, 88 év)

Énekek

        Ravatalozóban

„Életem Jézus egyedül te töltsd be…”
„Egyetlen forrása minden kegynek…” (család és akik velük szívesen énekelnek…)
„Jézus, vezesd gyermeked…”

        Sírnál

„Hadd menjek Istenem…”
„Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád…”
„Egyedüli reményem…”

Textus: Zsoltárok 73,23-28

„Elnémul egyszer énekem, / A húr elpattan, jő az éj, / De, ó gyönyör, a mennybe fenn, / Majd lelkem új életre kél /…
Majd szétomol e porhüvely, / Mikor vagy hol, még nem tudom, / De vár a mennybe már a hely, / Mert készen tartja Jézusom /…
Majd tán egy csöndes estenen, / Hallom az édes szózatot: / Pihenni térhetsz gyermekem, / És Jézusod megláthatod /…
Addig csak várok csöndesen, / Mécsembe öntök új olajt, / S ha ajtót nyit az Úr nekem, / Lelkem ujjongva száll be rajt./…
S szólok: ez Jézus tette mind, / Ingyen kegyelme üdvözít, / S szólok ezt Jézus tette mind, / Ingyen kegyelme üdvözít.”
 

Verpeléti Antalné, Czelder Zsuzsannától, földi életútjától búcsúzó kedves család, gyülekezet!

A Szentírásból olvasott versek után, amely bizonnyal sokszor ott volt Zsuzsa néni szeme előtt, egy olyan éneknek a sorait idéztem, amelyet ő maga is jól ismert, s énekelt szívvel, lélekkel, hittel.

Ige és ének. Szentlélektől ihletett, személyes vallomásban gazdag bibliai bizonyság, és ráfelelő, megérintett szívvel adott válasz énekes versekben. Hiteles, tartalmas és szép összetartozásban. Ige és ének.

Zsuzsa néni életútjának – mondhatjuk – igazi nagy tartóoszlopai. E kettőnek az erősségei vitték és hordozták, születéstől testi elmúlásig, át az egész életúton, minden örömben és minden bánatban, minden magaslaton és minden mélységben

88 évet tarthatott az az fizikai életút, amely Isten örök végzése szerint már születése előtt is ott volt Isten titokzatos szívében, a mennyek világában, s amelyet úgy vigyázott, úgy támogatott és úgy terhelt meg sokoldalúan, égi bölcsességgel az Örökkévaló Isten, hogy annak nem lehetett más a lezáródást követő sorsalakulása, mint Isten dicsőséges országa.

Amiképpen a meghatározó dolgok az életünkben nem tőlünk vannak, s mennyi minden felől valóban nem mi döntünk, hasonlóképpen annak vigyázása is, amit Isten szeretete eleve elhatározott, ez sem rajtunk múlik.

Az a titok amiről Ézsaiás prófétánál olvashatunk, hogy a „markaiba metszett bennünket”, s amit más helyen így fogalmaz a kijelentés, hogy „örökkévaló szeretettel szerettelek téged”, s amit az újszövetségben Pál apostol nem vallhat másképpen: „Meg vagyok győződve, hogy sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők… semmi el nem választhat bennünket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban”… ez a titok Isten gondozásában van az életünkben.

A törékeny cserépedény lét, ahogy az apostol mondja, miképpen lehetne alkalmas arra, hogy forrása,  kiinduló és záró pontja, őrzője és fenntartója  legyen annak az erőnek, amely örök léttérből születve, örök életre ment ?!

Isten szeretete a gazdája minden kegyelemnek, minden megtartatásnak, minden ígéretnek, minden kezdetnek és minden beteljesedésnek.

Akármiképpen is alakul is az övéinek élete, akármiképpen van benne Isten dicsőítés vagy rontó erő, diadalmas emberi magatartás vagy összeomló testi állapot, Isten hatalma őrzi azt az üdvösségre.

Mennyiszer elénekeljük a gyülekezetben: „Nem éltem még e föld színén, te értem megszülettél, még mit sem tudtam rólad én, tulajdonoddá tettél…”. Nem másból táplálkozik ez az ének sem, s nem másra adott hívő válasz, mint amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett.

Zsuzsa néni 1925-ben született Budapesten, harmadik gyermekként, már 12 éves és 6 éves leánytestvér mellé. Erdélyi felmenőktől is örökölt gazdag szellemi kincsekkel, szülők, nagyszülők életében is jellemző tálentumokkal, amelyek mind-mind csak kibontásra vártak. Édesapja postamesterként is kitűnő zenész volt, s továbbörökítette, s gondozta ezt a leánygyermekeiben is, rendelkezésre álló kiváló tárgyi eszközökkel, értékes hangszerekkel. Ezek az öröklött, s családi adottságok mind-mind nagyon ígéretesek voltak, de nem úgy bontódtak ki, ahogyan azt az emberi reménység hordozta, hanem Isten megpróbáló, korlátozó bölcsességében. Zsuzsa néninek nem volt könnyű gyermekkora, harmadikként érkezése nem azt jelentette, hogy ő a legféltettebb kincse a családnak, hanem inkább, akire már kevesebb figyelem juthatott. Hamar félárvaságra is jutott, nem boldogult könnyen a család.

A nagyapai Istentől rendelt küldetés, az evangélium szolgálatába álló misszionáriusi lét, erre való emlékezés, annak Istentől való áldásai a későbbi nemzedékekben bizonnyal szerepet játszott, hogy fontos volt a családnak a lelki közösség, a gyülekezet, régi időkben az unitáriusokhoz tartozás, majd a református gyülekezet Wekerlén, ahol felnőhetett, gyermek és ifjúkorában hamar olyan lelki barátokra találhatott a reformátusok körében, akikkel tartalmas és értékes szolgálatokban, lelkesült szívvel is kipróbálhatta magát, sőt másoknak is segíthette lelki formálódásukat.

Az 50-es évek elején, a Gyulai Pál utcai gyülekezetben kötött házasságot. Miközben hisszük, hinnünk kell, hogy semmi sem történik véletlenül, nehezen megfejthető sorsalakulást rendelt Isten Zsuzsa néni életében, a házasságban. Ajándékozott két gyermeket, ajándékozott olyan életteret, lakhatást, otthont, nagyszerű képességeket, ahol és amiben gyarapodhattak és növekedhettek a gyermekek, ajándékozott mindehhez a későbbiekben sok-sok szerető embert, lelki életét is meghatározó barátokat, a házassága szétfeszült, az utak – történelmi nagy idők közepette – szétváltak, s társa messze-messze, országtól, néptől, családtól kereste a boldogítóbb lehetőségeket. Magára maradt Zsuzsa néni, s gyermekeit valóban sok-sok lemondással, áldozattal gondozta, miközben – mint folytatódó életében újra és újra kiderült – sosem volt könnyű számára az egyedüllét.

Az ifjúkori wekerlei közösség után, később, a rózsatéri gyülekezetben talált otthonosságot. Muzikalitását, örökölt tehetségét szerényen és egyszerűen tudta csak kamatoztatni a gyülekezet énekkari közösségében, de annál nagyobb hűséggel vállalta ezt a szolgálatot. is. A régi wekerlei gyülekezet és ott megnyert barátok után az új gyülekezetben sok-sok kedves lelki testvérre lelt. Némely családhoz egészen szoros kapcsolat fűzte, emberi, baráti, szellemi, lelki támaszt találhatott, s nem csak ő, hanem gyermekei is. 

Amikor gyermekei felnövekedtek, családot alapítottak, unokák születtek, Istentől kedves ajándékként, különös módon rendelt időben újra társat kapott. Verpeléti Antallal házassági szövetsége egészen az özvegyülésig valóban őt is, társát is, boldogító volt.

Élete záró szakaszát a „törékeny cserépedény lét” tapasztalataiban töltötte. Különösen ebben az időszakban az addig fel nem táruló, de benne rejtőző készség, a versekbe foglalható önkifejezés is megmutatkozott. Írt csendről, egyedüllétről, fényről, éjszakáról és nappalról, jelenről és jövendőről, hitről, kegyelemről, Isten ígéreteiről. Befele forduló, a körülötte élőkkel egyre nehezebben kapcsolatot fenntartó, betegségeket is hordozó élete, új lelki-szellemi kapukat nyithatott, az örökkévaló élet terei felé.

Többek között így írta egyik időskori vallomásában: „Milyen édes ez a csend…. Távol most minden ismerős… várhatom az elmúlást, öröm lesz majd odaát… az Úr kegyelmet ád.”

Záró éveiben lányánál és családjánál, unokáknál, otthonukban talált menedéket, gondozó szeretetükben, s azokban a nem szűnő, rendszeres találkozásokban, amit hétről-hétre fiával élhetett meg. Sokatmondó, szép bizonyság az időskori élet rejtőző lehetőségeiről, a vigasztaló erők közvetítéséről, a kapcsolattartásról, amit fia így fogalmazott: énekelve még valóban igaz, élményszerű találkozásokat lehetett vele átélni. 

Amit a 73. zsoltárból az előbbiekben felolvastam, minden szavával illene Zsuzsa néni ajkára. Csak most, amikor már élete mögöttünk van, el kell köszönünk tőle, nem jelen és jövőidejűen fogalmazva: „Én mindig veled voltam, Uram, mert te fogtad az én jobb kezemet. Tanácsoddal vezettél engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincsen senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködtem másban. Elenyészett testem és szívem, de szívemnek kősziklája  és örökségem te maradtál Istenem, örökké… Nekem olyan jó Isten közelsége….”

Mint akik lelkünkkel valóban halljuk, amit lélek szerint, Isten előtt leborulva mondana nekünk is, így búcsúzzunk.

Isten élő Lelke segítse támogassa a búcsúzó családot, gyermekeit (Zsuzsát és Elemért), unokáit (Marcit, Bogit, Noémit, Natáliát, Jázmint, Margarétát, Ábrahámot és Mónit), a dédunokákat (Sárit, Barnabást, Ráhelt, Eliánát, Sándort, Pétert, Petrát és Emmát), a kedves vőt (Árpádot) és menyét (Icát), testvérét (Ilonkát) és gyermekét (Imrét), és családtagjaikat, minden lelki társat, barátot, a wekerlei és rózsatéri gyülekezet jelen lévő tagjait.

Ámen

                                                       Ablonczy Kálmán, lelkész