Timár Gabriella Ulla – „MI A NEVED?”

RÓZSATÉRI IGEHIRDETÉSEK

„MI A NEVED?”

2012. november 18   Lukács 8, 26 -39 Lukács 8, 30 Nem az a történet van előttünk a mai újszövetségi igeszakaszban, amelyet első pillanatra olyan örömmel olvasunk és magyarázunk, mégis, ha három evangélista is megőrzi és leírja, akkor biztos, hogy egy ilyen – a gadarai ördöngösről szóló – történetnek is van üzenet, sőt örömhíre is. És biztosan meg is szólal a lelkünkben a válasz: hogy ne volna, de még mennyire! És azonnal eszünkbe jutnak a kézenfekvő, a hallott, a megélt történetek. Idős testvéreink biztosan sokat tudnának mondani erről, hiszen sok mindennel találkoztak a hosszú évtizedekben, de a fiatalabb generáció sem kivétel… és talán még nehezebb is nekik, mert manapság elmosódnak és összefolynak a színek… az értékek és az ingoványos talajra lépés határai. Ültem az Ige felett – ahogy szoktuk ezt mondani, és ahogy minden történet hallgatása, olvasása folyamatában lejátszódik bennünk, bennem is mozdult a kérdés, megszólít a dramaturgiája a helyzetnek, hogy azonosuljak valamivel, valakivel… hát persze azzal az eggyel nem, mindenkivel és mindennel inkább, csak azzal nem. Persze – gondoltam a tanítványok, az mindig a legkézenfekvőbb, az áll jól nekem, meg a Jézus követésben valahol ez a helyem, bár szoktuk mondani azt is, hogy nekünk Őt kell megmutatnunk a világnak az életünkkel. Újra olvastam a történetet és egy perc alatt kiderült, hogy a tanítványok sehol nincsenek, csak egy többes számban találtam meg őket, csak az az evezős szerep …– áthajóztak Jézussal – lehet az enyém, és jól kívül is maradok az egész történetből. Valószínűleg –ezen gondolkodtam, – bár nincs róluk szó, de mégis nagyon megrázó lehetett mindaz, aminek Gadarában tanúi voltak. De nem kérdeznek, nem tevékenykednek, csak vannak és lelkükben még erősebb lett a kérdés: kicsoda ez, hogy a szeleknek és a vizeknek is parancsol és kicsoda ez az ember, hogy még a gonosz hatalmának is parancsol? Kicsoda Ő? Még bennük a lecsendesített tenger csodája és máris egy újabb döbbenetes történet. És így gondolkodva tovább, lassan el is merülhetünk abban a furcsa állapotban, hogy kívül maradunk – ott a hegyen, kellő távolságban, ott is vagyunk, meg nem is – ismerjük ezeket az élethelyzeteket. Talán az a disznónyáj – idegen, nem csak a föld, de ezek a szokások, és pogányok, mit is keresünk itt, sírok, pogány népek temetkezési szokásai, és ki tudja milyen rítusaik… nem vagyunk otthon -. érezhetik a tanítványok, menjünk haza és vigyük Jézust is magunkkal. Megmarkoljuk mi újra az evezőket és menjünk! Egy drámai történet és nincs benne helyem… persze ismerek olyanokat, akiket be tudnék helyettesíteni abba a szerencsétlen ember szerepébe… persze, azt is tudom, hogy mennyi történettel tudnám most színezni is, ha ebbe az irányba simítanák el az igehirdetés üzenetét. Mostanában észreveszem magamon azt, és talán sokan vagyunk így, hogy az évtizedeink múlásával egyre több emberen fedezzük fel a kis berögzült nyavalyákat, amiből nem tudnak kilépni, a rossz szokásoknak nevezett ezt-azt, ami, igaz, hogy gallyra vágja a mindennapjait, de mit lehet vele tenni. A másik „korral járó” – mert így mondjuk a már nem változó folyton mérgező magatartását– ez már így marad – legyintünk. Vagy a finom önpusztító szokásokkal élő barátainkat, akiket már elfogadunk így. Már látszik rajtuk – szoktuk mondani. Persze, nem ilyenek, mint egy pszichiátriai eset, nem, véletlenül sem… az súlyos, ő zárt intézetbe való… nem is találkozunk velünk. És azt is gondoljuk, hogy a tanítványok a maguk korának nyelvén diagnosztizáltak: ördöngös. És a szóban benne van: Ördög szállta meg. Ez már nem rossz szokások rabja, nem javítható eset, hanem megszállott. Könnyedén használjuk a mai korunkban is ezt a szól, még pozitív iránya is lehet, hiszen a kérdés az, az, hogy kinek a hatalma szállta meg az életünket. A történetben így haladtam lépésről lépésre, még mindig a csónak evezőjét tartva kicsit a kezemben, amikor hallom Jézus kérdését ehhez a nehéz láncokkal megkötözött, meztelen emberhez: „Mi a neved?” – Jézus visszakérdez, hiszen az ember ismeri, néven nevezi Jézust, amikor leborul eléje. Ez még érthető is, elfogadható is, hiszen csak híre van a Mesternek a tó ezen oldalán is – gondolhatjuk. De a Gonosz vajon nem ismeri fel Jézust? Nem lehet, hogy itt is egyszerűen erről van szó? Mindig eszembe jut ennek az elbeszélésnek a kapcsán a nagymamám mesélte történet: Göbbl Tináról, misszionárius, Molnár Máriával kapcsolatosan szoktuk őt emlegetni. Sokszor járt Magyarországon, és vendég volt nagyapám parókiáján. Egy alkalommal a piacon mentek nagyanyámmal, amikor elhaladtak egy asszony mellett, aki szenvedve földre vetette magát és jajgatott és szörny hangon kiabált. „ezek a Jézus szolgái, ezek a Jézus szolgái.” Az asszony halott látóként tevékenykedett a piacon. Mi a neved? – kérdezte Jézus, mert a látszat, a látvány nem mindig az, aminek látszania kellene. Itt  most elég látványos a lepusztult, halott állapot. Sírboltok, megbomlott elme, mezítelenség. De sokszor pontosan azért nem mutatja az ember a valóságot, mert túl sok gönc és túl sok vakolat van rajta. Túl sok felesleges tevékenység, rohanás, beszéd – míg az egy szó, az egy mozdulás, az egy cél hiányzik. Mást mutat, mást láttat az ember,becsapja a külvilágot., és még azt is hiszi, hogy ezzel jó irányba halad. Hányszor döbbenünk meg szétesett kapcsolatokon, hogy nem is láttuk rajtuk… Hányszor nyilatkoznak emberek egy-egy szörnyű bűncselekmény kapcsán: „nem is látszott semmi rajta”. Kedves, rendes embereknek tűntek… bűncselekmény? Ilyen szörnyűséget soha nem gondoltunk.”Csak elindulnak kívánságaink, vágyaink, megmozdulnak érzékeink, és gyakran már csak a szétesett, elpusztult és pusztított állapotot látjuk. Mi a neved– kérdi Jézus? Ki van benned? Ki műveli veled mindezt, amit látunk magunk előtt? Ki uralja az életedet? Telt az idő ésegyre jobban belekeveredtem magam is a Jézusi kérdést hallva a próbálgatott válaszadásba. Amennyire nem vállaltam az elején azt, hogy bármi közöm is lehet a gadarai ördöngöshöz, annyira haladtam az úton a jézusi megszólítás közben, hogy egyszer csak magam is szembekerültem a kérdéssel: ki is vagyok én és mi a nevem? És észrevétlenül kiesik az evező az ember kezéből és már csak takargatni kívánja mindkét kezével magát és érzi a nehéz láncok súlyát a testén. Hiszen minden bűn mögött ott rejlik a Gonosz valósága, aki ebben a világban nagyon is ellen- munkálkodik az Istennek. Hogy összekuszáljon, hogy eltorzítson, hogy megrontson, hogy megcsaljon minket. Hogy másnak lássuk a rosszat, kívánatosnak, izgalmasnak, érdekes, felfedező útnak…csak a végeredményben derüljön ki az, hogy nem is az vagyok, akinek látszom. Lappangó fertőzésként tudja az életünket körülvenni és olyanná lesz, mint az orvosi kifejezés. Már ott az „áttét”- már minden romlott és minden borul. Az ördöngös kinn él egyedül, a környezete már nem tud vele mit kezdeni, és ő sem érzi jól magát. Egymás terhére vannak. Egyedül, szorongás és menekülés, csak éppen magától nem tudott elmenekülni. Saját lelke kínja ott volt, önpusztító lelete ott volt vele a hegyen is, a sírok között. Próbálják féken tartani, mert ilyen az ember, szánni tud, meg a maga békességes életét is félti. Sokféle eszköz létezik a láncokon kívül is. Mi a nevem? – kérdezem magamtól és mi a neved-, kérdezem tőled? Mi rendszeresen találkozunk Jézussal, mert mi keressük is őt… de engedjük-e neki, hogy ránk tekintve megkérdezzen minket is: mi a neved? Persze, ő tudja, de te tudod-e magadról azt, hogy ki vagy, tudod-e magadról azt, hogy ki lakik benned, tudod-e magadról azt, hogy kinek az uralma alatt van életed és telnek napjaid? Tudjuk-e azt, hogy Jézus a gonosszal ma is szembe megy, még akkor is, ha ez a gonosz az én életemben próbál rombolni és mindent tönkretenni? Egyik lányom mondta el a minap: iskolájában az egyik tanárnő idézett valahonnan és volt benne egy bibliai mondat is. Mire az egyik kislány megszólalt örömmel. „Tanárnő- ez mondat a Bibliából volt” Mire a tanárnő lekicsinylően, gúnyosan intett. Ügyes vagy, de most ez senkit nem érdekel. Másik óra, másik tanár: arról beszél, hogy milyen jó, ha megtanulják az emberi aura látását, mert majd könnyebben megismerik az embereket…És ez csak néhány fiatalnak okozott gondot, akik próbáltak szembe menni azzal, ami nem fért bele a hitükbe. A gonosz ma is ugyanaz, célja is: láncok legyenek rajtunk, ugyanakkor a látszatba meg mindent tépjünk le magunkról, legyünk gátlástalanok, ne legyenek korlátaink, legyen minden szabad, ne legyen uralma senkinek az életünkön. És közben nem vesszük észre azt, hogy bezáródunk saját magunk kificamodott értékrendjébe, indulataiba – tomboljunk csak nyugodtan, nem leszünk idegbetegek – gondoljuk. Mit nekünk a szelídség? És bár sokakat látunk ebben az állapotban – engedje lelkünk Jézusnak azt, hogy a kérdés most minket is elérjen e történet kapcsán. Hogy hívnak? Te tudod az én nevemet, tudod azt, hogy miért jöttem? Tudod azt, hogy a gonoszt elpusztítani, a gonoszt meggyötörni jöttem. De te tudod-e, hogy velem szemben, amikor mindig találkozunk, megszólítalak, az Igében, a Lélek elér hozzád: meg tudod-e mondani azt, hogy ki vagy. Mersz- e szembesülni előttem azzal, hogy szabadulásra van szükséged? Mered-e kimondani a gonosz pusztítását az életedben? Csak sopánkodsz, hogy minden rossz irányba megy, hogy nincs békességed és csak összekuszálsz magad körül mindent. Csak a másikban szemléled azt, hogy valami nincs nála rendben? A muszájok szörnyű sora…milyen nehéz is reménységben lenni afelől, hogy lehet ebből kilépni, a sodrásban megkapaszkodni, hogy lehet ezektől megszabadulni, lehet kisepert az életünk, lehet kitisztított a lélek, és otthonunkba költözhet más, valaki más! Amikor előttünk van a gadarai ördöngös története, akkor sem tudunk másról szólni, mint arról, hogy ami akkor megtörtént, az ma is megtörténhet. A kérdés csak az, hogy a történés dramaturgiájában hol vagyok én és mi az én nevem? Azért ez a kérdés, mert ha erre tudok választ adni, ha merek szembesülni saját magammal, életemmel, állapotommal, rendezetlenségeimmel, megtorpant hitemmel, a félelmeimmel, a kudarcos kapcsolataimmal, a rám bízott, de elrontott tennivalóimmal… ha tudok választ adni, akkor még várna rám egy szerep a történetben… de csak akkor, ha én is, szemtől szembe megyek Jézussal és szembenézek vele és válaszolok a kérdésére. És ő akkor leoldja a láncokat, mert ő a Magasságos Istennek Fia, aki elment oda a túlsó partra ezért az egy emberért… ahogy engem is számon tart és szabadítása enyém is. Ne légy reménytelen… talán ott egy pillanat műve volt… te meg csak vársz és vársz rá… legyen hited kitartó… Isten időrendjét és akaratát elfogadó… a várakozásodnak is lehet értelme. Még vár ránk egy szerep a mai történetben. Azzal kezdtem, hogy majdnem jól kívül maradtam… aztán az evező jól állt a kezembe és andalogtam Jézus után. Bár nem akartam, hogy idejöjjünk, mert jó nekünk a magunk köre is, veszélytelenebb… de mit tehettem. Aztán különös volt, de az a találkozás, két világ… ami nem összeomlott bennem, hanem valamit kinyitott, Jézus engem is kérdezett és én már csak továbbkérdeztelek benneteket. És tudom, hogy nehéz, de szükséges szembesülni önmagunkkal, hogy szabadíthatóak legyünk neki… Szabadíthatóak! Mert vár ránk a következő hely: Jézust vinni… szembemenni a gonosszal… a magunk kirendelt helyén… lehet, hogy egy osztályteremben, egy munkahelyen, egy újság hasábjain, vagy otthonunkban a négy fal között. De szembemenni a gonosszal. A Szabadító szabadítását megmutatni. Mi másért is lennénk ezen a világon? Ámen