Timár Gabriella Ulla – Fenntartásainkat tarthatatlanná tévő szeretet…

RÓZSATÉRI IGEHIRDETÉSEK

FENNTARTÁSAINKAT TARTHATATLANNÁ TÉVŐ SZERETET…

2014. január 12 Máté 7, 1-5 Máté 7, 1 Talán sokan vagyunk úgy, mint én magam is, hogy ottfelejtődtem gondolataimban az Atyai házban, ahol otthon szorgalmasan dolgozott a nagyobbik fiú és közben az Atya örömére megérkezett a kisebbik is, a tékozló, a mindent elherdáló fiú és az Atya boldogan ölelte magához. Egy héttel ezelőtt gondolkodhattunk erről a történetről, de úgy, hogy közben a mi életünk, a mi rózsatéri életünk is előtérbe került. Milyen érdekes, hogy két fiú említtetik a bibliai példázatban. Nincs több, nincs harmadik és negyedik, meg sokadik, ahol talán nekem is több lehetőségem lenne valahogy elhelyezkedni, ahol jobban felismerném magam, lehetne válogatni, hogy megtaláljam azt, akinek a szerepébe nyugodtabban képzelném el a múltamat vagy éppen a jelenemet. Talán ezekkel az érzéssel vívódtunk, vagy éppen mentettük fel magunkat, bár még így is kicsit fészkelődtünk a helyünkön az elmúlt vasárnap. Pedig egyértelmű, hogy Jézus ebben a példázatában nem ad több lehetőséget nekünk, hogy esetleg kivédjük, hogy,….nem, nem Uram,  sem ez, sem az, de bizony én ismerem magam, én ilyen vagy olyan vagyok…Mert ahogy szoktuk is mondani, hogy olyan színes a te néped, itt a mi gyülekezeti otthonunkban is… Sokfélék, sokféle árnyalatával a hitnek, a kegyességnek. Bár elgondolkodtatott mindaz, amit hallottunk, ami miatt talán nyugtalanság is támadt bennünk ott legbelül, hogy szembesülhettünk mindazzal, ami nem mindig a ragyogó színe, fényes oldala az életünknek. Nem biztos, hogy sikerült mindent kivédenünk, ahogy kicsit elmerültünk ebben a „színességben”, sokféleségben-, amelyben azért voltak bizony fekete árnyalatok is. Nem biztos, hogy nyugodtan lepergett minden, nem biztos, hogy megúszhattam, hogy egyik sem vagyok, egyik fiú sem – hogy a példázatnál maradjunk. Nem biztos, hogy Jézustól lehetőséget kapunk arra, hogy önkényesen harmadik, vagy sokadik fiúnak, típusnak képzeljük magunkat abban az Atyai házban és…itt ebben a közösségünkben. Nem véletlen az, hogy a példázatban két fiúról van szó, és ez elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy az életünk szembesüljön Isten szeretetével. Egy pillanatra elgondolkodtam, amikor leírtam az igehirdetéseben a szeretet szót, mert után azonnal bizonytalankodtam, hogy nem azt kellene inkább írnom és  majd mondanom, hogy Isten ítéletével? És biztosan nem véletlen, hogy itt meg is álltam egy pillanatra, hiszen Isten szeretete és ítélete el nem választható egymástól. Már az Ószövetségben mindig azzal találkozunk, hogy ítélete az ember cselekedeteire nem választható el irgalmasságától, szeretetétől. Az Újszövetségben pedig Isten Jézus által ítéli meg minket. Bíró és ügyvéd egyszerre… nem léphetünk át az olvasott kifejezés fölött: ” ítélet alá esik”.Megtartatás vagy elvettetés. Még fiatalkorom kedves ígéje Mózes 5. könyvéből: ” Elődbe adtam az élet és a halált,… válaszd hát az életet.”  ( 5Mózes. 30, 19) És Isten ebben támogat, te azért válaszd az életet, a megtartatást és az áldást és ehhez én minden segítséget megadok neked. Nem vagyunk magunkra hagyatva a döntésünkben sem. Határozottan szólt bele ezekbe a gondolatokba a mai újszövetségi Ige a Hegyi Beszédből. Az ítélet és ítélkezés. És ezzel kicsit vissza is lépünk az otthonba,- ha csak vágyot képe is az Atyai otthonnak- a gyülekezeti otthonunkba, együttlétünkbe. Fiúként egymás mellett az Atyai szeretetben, a mindig tárt karokkal váró atyai szeretetben. Vajon tudom-e, hogy őt és őt és a mögöttem ülőt és az előttem ülőt, és azt is, aki elmaradt, és azt is, akit én nem szólítok meg, és azt is, aki miattam nem érkezik ide, és azt is, aki után én nem léptem egy lépést sem, őket is ugyanúgy várja az Atya. De nem akarok mindig visszatévedni az elmúlt vasárnap történetéhez, de mégis azt gondolom, hogy bizony szorosan összekapcsolódik a tékozló fiú története a mai igeszakasszal is. És ez így lesz még a következő szakaszokban is, hiszen jön az aranyszabály, amely szintén megállít majd minket: “amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekdejétek velük.” (Mt 7, 12) De vajon nem kapcsolódik a Mi Atyánk mondataihoz is? ” Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Jézus korában alaptétele volt az együttélésnek: ” Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak mérni nektek is.” És biztosan ismerjük a történetet, a panaszra induló árusról, aki elmondja, hogy egy ideje egyre kisebb a vaj, amit kap kereskedő társától. Mire mondja a társa, de hát nincs mérő súlyom, tönkrement és mindig azt a kenyeret teszem oda ellensúlynak, amit pont tőle veszek. Ebből fakadhat ez a félreértés. Jézus egyedül az, aki másként tesz, miközben tanít minket az ítélkezésünk és a megbocsátásunk átgondolására. Ő mindenek felett, függetlenül a mi tetteinktől, a mi reakcióinktól, a mi érzéseinktől, Ő sokkal, de sokkal többet mér nekünk… fölfoghatatlanul sokat. Ha ennek egy picit is ráérzünk a valóságára, akkor taníthat minket az Ige: “ne ítélj, hogy ne ítéltess, miért nézed a másik szemében a szálkát, ha a magadéban a gerendát sem veszed észre.” Ne mutass más képet magadról, mert én nagyon is ismerlek. És ha ennek ellenére szeretlek és az Atya vár rád, akkor gondolj arra, hogy a testvéredet is várja az Atya…. Fel-felrémlik szinte naponta előttem egy idézet, amit néhány napja olvastam reggeli csendességben: ” Uram adj nekünk olyan szeretetet, amely megszégyeníti értelmünket. Adj nekünk szeretetet, amely elébe vág a számításainknak, adj nekünk szeretetet, amely a fenntartásainkat tarthatatlaná teszi. Adj nekünk szeretetet, amely hozzád illőt. ” ( B. Neuser – Ev.Útmutató, január második hete)) Fenntartásainkat tarthatatlanná teszi….az ítélkezésben is , a másik szemében lévő szálka piszkálásában is….. Ítélőképességünk, magabiztos látásunk, az a lelkület, hogy én tudom és jogom is van így látni és mondani… legyen tarthatatlan Isten szeretete alatt. És mielőtt ebben továbblépnénk, hadd mondjam azt, hogy nem arról van szó, hogy ne legyen véleményünk, hogy ne legyen ismeretünk egymás nem mindig helyesen megtett lépéseinkről, nem arról van szó, hogy körülöttünk bármi megtörténhet. Vagy, hogy nem kell látnunk a szálkát és esetleg annak kivételében gyógyítólag részt vennünk. Ha így viselkednénk, az is képmutatás lenne. Nem, Jézus pontosan a képmutató, szeretetlen ítélkezésre mond nemet. Jézus és Isten szeretete nélküli jelenlétre egymás életében. Hogyan is induljak el, – bár soha nem fogom tudni úgy szemlélni a társamat, mint Jézus, de hogy mégis az életem közelítsen, hogy vágyjam, hogy példa legyen ő számomra? Egyik fontos lépése ennek az, hogy ismerjem Istent, mielőtt vélményt alkotok. Ha ismerem őt és tudom, hogy ítéltetni fog az én életem is, hogy oda kell majd állnom ítélő széke elé, akkor azt is tudom, hogy mit jelent az ítélete mellett az ő igazsága és kegyelme. Igazsága azt jelenti, ahogy a Káté mondja: ” rettenetesen haragszik, mind a velünk született, mind az elkövetett bűnök miatt…”( HK 10.) Isten nem a bűn felett néz el, hanem Jézus megfizetettt áldozatáért néz ránk. Igazságos és kegyelmes. Néhány héttel ezelőtt hangzott el, hogy az ítéletkor szégyenkezni fogunk, de mégis felemelt fővel nézünk a kegyelmes Istenre.(HK 52) Ismerni Őt. Lehetséges, hogy ennek az ismeretnek a birtokában is folyamatosan a szálkákat lesem a másik szemében? Ismerni Őt. ” Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ”(Jn 8, 7). Valóban ott van az a kő a kezemben, amit el is akarok dobni a másik felé? Bűnös ember, bűnös asszony– nem azt mondja Jézus, hogy nem az, hogy nem bűnös, hanem azt teszi egyértelművé, hogy van irgalom és bocsánat. És aztán ennek következménye az, hogy “többé ne vétkezzél.” Nem gondolhatunk erre a történetre, csak mindig ezzel az utolsó mondattal együtt: Többé ne vétkezzél! – ebben a történetben ez így teljes. Hadd kerüljön még gondolatban elénk az adós szolga története is. Nem szabad azt gondolnunk, hogy hagyjuk a szálkát… az enyémben is van, ha nem is gerenda, de valami biztosan van, és majd Isten mindent elrendez. Nála is és nálam is. Ez kényelmes álláspont, ledobjuk a vállunkról a felelősséget. Lehetünk közömbösek.  Nem, Jézus határozottan kéri, hogy meg kell bocsátanunk egymásnak, el kell engednünk. Arról volt szó, hogy ha ismerjük Istent, akkor az segít Jézus e nagyon fontos tanítását megértenünk. Hadd tegyük hozzá azt is, hogy a másik felé való vélemény nyílvánításomban segít az is, ha ismerem magamat is. És ebben az önvizsgálatban egy percig se kételkedjem abban, hogy Isten egészen pontosan mindent lát.” Ha a világ nem tudná is számos bűnömet, tetelőled elrejtenem semmit nem lehet. Látja lelked minden bűnöm, melynek átka súlyt; vedd le rólam ó, Úr Isten, vedd le ezt a súlyt!”(RÉ, 345, 2) Ha önmagammal kapcsolatban tisztán látok- bár már nem olyan népszerűen az ilyen tipusu énekek -, de ha tisztán látok és valóban Isten elé állok az életemmel, akkor elkerülhető a képmutatás… ha észrevettem a gerendát a magam szemében, akkor már nem haragszom annyira szeretetlenül a másikra, azért, mert neki szálka van a szemében. Már emlegettem azt a bizonyos mértéket, amit Jézus is mond. Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek. Mert kérdés az, hogy önmagammal szemben ugyanazt a mértéket alkalmazom, mint veled, veletek szemben? De gyakran kész ítéletekkel, úgy is mondjuk, hogy előítéletekkel nézek a másikra! Kételkedem a másik hitében, pedig lehet, hogy a szeretetteljes segítő szándékkal kellene közelítenem hozzá. Kategóriákat állítok fel, és azzal szépen osztályozom is a testvéreimnek nevezett ismerősöket. Mintha nem egy otthonban élnénk itt a gyülekezetünkben is, és mintha nem abba az otthonba készülnénk, ahol az Atya mindőnket kitárt karokkal vár. Miért lökjük félre időnként a másikat? Merjünk időt szánni egymásra ebben az előttünk lévő évben is, otthonunk Rózsatér, ebben a földi térben és időben. Higgyük el, hogy olyan szép lehetőségeket készít Isten nekünk. Ne engedjük ki a kezünk közül, és ne engedjük el szemünk elől. Újra és újra hangsúlyoznunk kell és vágyni: áldást öröklő népe vagyunk, legyünk az Úrnak. Mi is, itt, Rózsatéren, kivétel nélkül. Mert higgyük el, hogy elveszettek vagyunk, ha még mindig a méricskélés, a besorolás, a kategórizálás gyakorlatával élünk egymás mellett. Ha látunk is szálkát a másiknál, ne sajnáljuk az időt utánajárni annak, hogy miért, hogyan, mi történt vele? Miért olyan sérült a lelke, miért olyan kemények a szavai, miért olyan elutasító? Szánjunk időt egymásra! Lehet szerepünk a szálka kivételében. A kezemben gyakran van szálka, talán most is, hiszen gyakorta fogok a kézbe jó száraz tüzelőfát. Bizony szemüveg és fény kell ahhoz, hogy kivegyem a szálkákat. Éles látás. A test lámpása a szem- olvassuk kicsit korábban a Hegyi Beszédben. A tiszta látáshoz tiszta szívre van szükségünk. „Tiszta szívet teremts bennem ó Isten.”(Zsolt51, 12). És teremts bennem szeretetmozdulatokat, mert bizony értékenyek vagyunk. És ha nem jól segítünk, nem jól szólunk, bizony csak kárt teszünk egymásban. A mélyebbre került szálka még nagyobb gyulladást okozhat. Vannak helyzetek, amikor bizony tehetetlenek vagyunk, és el kell engednünk egymást. És erről szólnak a mai szakasz utolsó sorai. Amikor a kincsünk veszélybe kerül, mert megcsúfoltatik. Legyen ez kivétel és kevés, legyen több az, amikor gyógyítjuk egymást. Talán azt is értjük már, hogy miért nincs több fiú a példázatban, ott az atyai házban. Bőven magunkra ismerhetünk vagy ebben, vagy abban. Mindkettőt szereti végtelen irgalommal az Atya, és szeretné, ha mi is ilyen irgalommal szeretnénk egymást. Ha ítéleteink, szálkáink, gerendáink az ő szeretetében oldódnának fel. Szinte elkerülhetetlen számomra, hogy ne idézzem most Reményik Sándor szép versének sorait:   ” Istenem add, hogy ne ítéljek- Mit tudom én, honnan ered, Micsoda mélységből a vétek, Az enyém és a másoké, Az egyesé, a népeké. Istenem add, hogy ne ítéljek. Istenem add, hogy ne bíráljak: Erényt, hibát és tévedést Egy óriási összhangnak lássak- A dolgok olyan bonyolultak És végül mégis mindenek Elhalkulnak és kisimulnak És lábaidhoz együtt hullnak.”   (Ne ítélj)   Ámen