Séra Sándorné Balázs Éva 76
Szomorú hírünk továbbá, amint korábban hirdettük, hogy életének 76. évében, hosszan tartó, súlyos betegséget követően, november 23-án elhunyt Séra Sándorné Balázs Éva testvérünk.
Mindannyiunk Éva nénijét nem kell bemutatnunk gyülekezetünk tagjainak. A közösség első, alapító nemzedékének tagjaként élt és szolgált közöttünk, kiváltképpen a gyermekek közösségében. Élete teljesen összefonódott Rózsatérrel. Örömöt jelentett számára, hogy 6 évvel ezelőtt Simeon Otthonunk lakója lett, s közel került a templomhoz, gyülekezethez. Legfőbb példát abban mutatott, hogyan lehet hordozni olykor hordozhatatlan terheket is, s lehet mindeközben megvigasztalt, akár derűs szívvel élni. Temetése december 12-én, de. ¾ 10 órakor lesz a kispesti temetőben. Isten élő Lelke adjon támaszt messzi távolban és közelben élő családtagjainak, Simeon otthonunk lakóinak és munkatársainak, egész gyülekezetünknek.
TEMETÉS
Séra Sándorné, Balázs Éva
(1937-2012)
Kispest – 2012 december 12
Énekek: 42,1 / Halleluja – 251,1
Sírhelynél: 422,1-5 / 421,1-2
Textus: Jel 21,1-4 / Zsolt 126,5-6
Kedves testvérek, kedves búcsúzó család, gyermek, unokák, kedves Éva nénit szerető, tisztelő gyászoló közösség!
Jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt, az egyik legkedvesebb helyen, ahová mindig vágyakozott, ahol mindig szívesen tartózkodott kedves Éva néni, a gyülekezet szabadságforrási telkén, a kisebb gyermekek hetén, mennyi izgalommal készülődött minden táborozás „ékszer eseményére”, a tábortűz melletti felnőtt mesejátékra, ahol királynőt kellett alakítania.
Kibontotta az akkor még mindig meglévő hosszú, de egészen megőszült haját, és arra gondolhatott, hogy angyalian szép legyen a táborozó gyermekek számára, hogy az, amit a gyermekek királykisasszonynak, királynőnek a mesékből megálmodnak, visszatükröződjék rajta. Még most is magam előtt látom mennyi igyekezet, és kedves izgalom volt benne, lehessen egyfajta angyallá azoknak, akiket tiszta szívből, igaz indulatokkal szeretett. Hogy lett-e akkor a gyermekeknek minden királynők királynője, lett-e vonzóan szép angyallá, vagy csak mélységesen szívből jövő szándék volt ez a lelkében, éppen ez a különös feszültség, ez a tán meg nem valósuló álom kísérte végig életét, s egy kicsit összefoglalja nekünk egész életútját.
Nemes küzdés, remény volt ez ifjúvá serdült életében, az őt nevelő családban kevésbé, de az evangélium és Jézus Krisztus megismerése révén, Isten ölelésében átélt szeretet után különösen is. S nem ez a vágy jellemezte-e őt mindvégig ? Nem így szeretett volna-e házasodni, férjének örömöt szerezni, gyermekeit elvarázsolni, unokái egyikének-másikának önmagát, kincseit egészen odaszánni, a gyülekezetben mindenkit szeretni ? S nem volt-e ebben folyamatosan jelen az a jelentős, gyermek és ifjúkorában, s felnőttként is hordozott, rejtett, mégis nyilvánvaló vágy: szeressetek ti is legalább annyira, amennyire én szeretnélek titeket szeretni.
Igen, azt hiszem ez volt az ő életének tán legnagyobb terhe, legmélyebb lelki tusakodása, sok-sok reménnyel és reményvesztéssel, odaadással és csüggedéssel, fel-feltámadó örömmel és szomorú, tiszta indulatokkal teljes keserűséggel.
Mintha ő kérdezné, most az élete lezáródását követően, egész élete nagy küzdelme és tusakodása végén: Mondjátok, angyallá lettem a szíveteknek, a lelketeknek, mondjátok volt értelme ennek a nagy küzdésnek, odaadásnak, igyekezetnek ? Mondjátok csak, ti akiknek mindent-mindent odaszántam, így látjátok ? És ti magatok is, mások felé, ugyanúgy, majd angyallá váltok ? Megfogta egy kicsit a szíveteket az a vágy ami mindvégig bennem élt ? És lettetek ti is, és lesztek majd ti is angyallá ? Megfogjátok magatokat ebben úgy próbálni, ahogyan megpróbáltatott engem az Isten ?
Úgy ment el közülünk, úgy vette magához Isten, hogy erre a kérdésre igazán biztos, őt megnyugtató választ tán nem kaphatott azoktól, akiknek mindent-mindent odaadni igyekezett.
Wass Albert néhány szavát hadd idézzem, az író inkább reményveszett, mint reménykedő, versbe foglalt sorait:
Vizek felett
Ó Istenem, de könnyű volna / az élet terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem / valakinek a mosolygása.
Ha tudnám azt, hogy minden álmom, / amit az élet szétzilál,
valakinek valóra vál, / és lelkem minden barázdája,
amit a sors naphosszat árkol: / neki lenne boldogsága.
Ha tudnám azt, hogy amíg bírom, / minden ütést érette adnak.
Lélekölő fekete éjek / az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem, / őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit csak reám mérnek: / simogatás egy sorstestvérnek.
Mint tenger-őr elnéznék messze, / csalnám a vihart magam ellen,
Vigyáznék: az Ő vitorlája / mindig fehéren lengedezzen,
S ahova akar, oda menjen. / Ó Istenem, de szép is volna:
Így őrködni valakiért / vizek felett az őrtoronyba.
Megrendítő írói vallomás, és Éva néni élete, mint még megrendítőbb igaz, fájdalmas illusztráció.
Isten lelkétől is ihletett vágyaink, reményeink, áldozataink célba érnek ? Mennyiszer imádkozhatta, könnyekkel teljesen Éva néni is: „Uram, lesz majd mindannak értelme, életeket kibontó haszna, amit velem hordoztattál, ami terhet rám helyeztél, ami áldozatot tőlem kértél ?!”
Számtalanszor utaztunk együtt. Beült az autóba, és bármennyire hosszú, akár órákig tartó utat tettünk meg, gyakran előfordult: egészen a kiszállásig mondta és mondta. Érzéseiben mindig nagyon őszinte volt. Valóban a szív teljességéből szólt a száj. Különös hullámzása volt ezeknek a beszélgetéseknek. Alig-alig hagyta, hogy megszólaljak, vagy bármely vigasztaló szóval abban vigasztaljam, amiben ő megkeseredett. Miközben kizökkenthetetlenül gyakran lett áldozatává a maga érzelmeinek és indulatainak, egy valami mégis erőt tudott venni rajta, s minden fájdalmán, szomorúságán. Isten szeretete. S bár monda, s nem kevésszer mondta, a maga különös, szomorkás derűjével: „Csak ne szeretne ennyire az Isten”, mégis ebben találta meg, s talán egyedül és kizárólag csak ebben a vigasztalódást.
Együttesen és egyszerre élt benne az illési keserűség és a Pál apostolt vigasztaló krisztusi szó: „Elég most már Uram, vedd el az életemet… Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm, erőtlenség által ér célhoz.”
Minden ember életét szereti annyira az Isten, hogy azok számára, akiknek szemük és szívük van erre, üzenetté teszi azt. Éva néni élete is, minden részletében üzenet. Mi ez az üzenet? Van szemünk, szívünk és értelmünk hozzá ?
Megfogalmazódik többek között a 2. parancsolat titokzatos-félelmes szavaiban: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedíziglen, ha gyűlölnek engem. De jót cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” Megfogalmazódik abban a vigasztaló szóban, messze tekintő reménységben, amit a zsoltáros fogalmaz: „Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza.”
Megfogalmazódik abban, ahogyan az ihletett költő, Túrmezei Erzsébet írja:
Elmondtad egyszer, megihletetten… / hogyan sebez a töviskorona.
Befelé szúró, nagy tövisektől / piros vér cseppje érettünk perdül alá
a Krisztus tiszta homlokán.
De kifelé is zord tövis mered, / hogy annak ártson, azt sebezze meg,
ki szent fejét magához öleli…
Nagyon szeretted. Forrón ölelted. / Nem féltél, hogy a te véred serked.
Leány gyermekét is hadd idézzem. Évát. Messze távolban, éjszakának sötétjében, bizonnyal virrasztva tölti ezeket a perceket. Írt néhány sort, hogy lélekben maga is itt lehessen közöttünk, s búcsúzzon.
…Édesanyám sok mindent elveszített: egészséget, emberi reményeket, olyan örömöket, amelyek sok más embernek megadatnak. Egy valamit azonban nem veszített el: Megváltóját, Jézus Krisztust, aki sok-sok évvel ezelőtt rátalált. Sok mindent tanultam édesanyámtól. Ha valamit ezek közül életre szóló anyai örökségnek tekintek, az a hűség, ahogyan ő minden körülmények között Jézus Krisztusba kapaszkodott…
…Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik élete utolsó éveiben, különösen is utolsó napjaiban ott voltak mellette, s gondozása mellett lehetővé tették, hogy – bár csak telefonon keresztül – én is, szavakkal, énekekkel, imádságokkal, ott lehessek mellette. Isten veled édesanyám…
Az a meggyőződésem kedves testvérek, hogy Istennek az egyetlen, és az egész világnak megoldást és megváltást jelentő nagy áldozata mellett, sok-sok más áldozatot is oltárra kell tennie, hogy érthetővé váljék titokzatos, mélységes szeretete. Ilyen, oltárra tett életet éltetett Éva nénivel is. Előbb markaiba metszette, úgy, hogy soha semmi és senki el ne választhassa őt a szeretetétől, majd őt is sebezte, hogy Krisztus sebei mellett, az ő sebei révén is életre, tisztaságra, szeretetre induljunk.
Séra Sándorné, kedves Éva néni oltárra tett életének így van értelme. Beleíródott a szívünkbe ? Különösen is beleíródott azok szívéve, akiket nagyon szeretett, gyermekei, unokái szívébe ?
S neki pedig jutalmul, hogy vitte, hordozta Istentől így rendelt életét, az új ég és az új föld csodálatos világát ajándékozta. Ahol már letöröl minden könnyet a szeméről, ahol nem lesz többé halál, sem jajkiáltás, sem fájdalom. Örökli azt, amit Isten, Krisztus drága áldozatárét, neki is készített.
Elköszönünk a földi életúttól. Alázattal, megrendüléssel, köszönetmondással.
Elköszönnek a családtagok, messzire lévők és közeliek, gyermekek, unokák, szerettei, rokonsága, kedves, lelki barátai, az élete utolsó éveiben, napjaiban őt példaadó hűséggel gondozó Simeon Idősotthon munkatársai, minden otthonlakó, s másik családja tagjai, a nagy család, a Rózsatéri gyülekezet minden őt szerető, őt tisztelő lelki társa.
75 évet élt. Élete nem volt könnyű előszobája az örökkévalóságnak. De elmondhatta: „Ama nemes harcot megharcoltam, hitemet megtartottam, futásomat elvégeztem. Végezetül eltétetett nékem az életnek koronája.”
Ámen
Ablonczy Kálmán, lp.
Nincs még bejegyzés