Schilling Gyuláné sz. Hajdú Klára 74

Schilling Gyuláné sz. Hajdú Klára testvérünk, életének 74. évében, hosszú, nagy türelemmel viselt betegséget követően január 1-jén elhunyt. Klára testvérünk 10 éve került Rózsatéri gyülekezetünkbe, örömmel épült be a szolgáló közösségbe, s példaadóan állt helyt a lepramisszió gyülekezeti feladatainak szervezésébe. Éhezte és szomjazta az igazságot, és Isten szeretetében keresett és talált menedéket, amikor már testi erőtlenségek annyira korlátozták, hogy nem tudott eljönni közénk. A temetési istentiszteletre január 16-án, szerdán de. 11 órakor került sor a kőbányai Szent György Plébánia templomában ill. alagsorában, ahol hamvai férje mellé kerülnek. Isten élő Lelke támogassa a búcsúvételben a családot, a lelki testvéreket. 

TEMETÉS

Schilling Gyuláné sz. Hajdú Klára Gizella
(1939-2012)
2013.  január 16, 11ó – Kőbányai Szent György Plébánia

Énekek: 
templomtérben  89,1 / Hű, Jézusom kezébe…
 alagsorban Velem vándorol utamon… / Fenn a mennyben…
Textus: 2 Kor 4,6-5,1

Református énekeskönyvünk zsoltárai közül az egyik legszebbet hadd idézzem. Mert elhunyt testvérünk életének záró éveiben talán nem volt ennél fontosabb kérés, imádság, mint amit itt találunk. „Mint a szép hives patakra, a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik. Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem, vajon színed eleibe, mikor jutok, élő Isten.” A valamikori zsoltáros szerző a Szent város felé vonulva, nagy utakat tett meg zarándoktársaival együtt, míg végre feltűnhetett számára a magaslatokon Isten városa. Mire megérkeztek ezek a zarándokok, különösen a messze északról jövők, már nagyon-nagyon elfogyott minden erejük. Bár újra és újra, minden éjszakát követően reggel talpra álltak, és folytatták az erőfeszítést, de egyre mélyebb vágyat hordoztak, milyen jó lenne már megérkezve, megállni. Megpihenni  Isten városában, Isten templomában, és csendesen mindenért, az egész útért, a megtartó kegyelemért hálát adni. .
Schilling Gyuláné Klára testvérünk élete, mint mindannyiunké, az Isten szeretetében vigyázott hosszú-hosszú, több mint 73 éven keresztül tartó, zarándoklat volt. E mulandó világra való születéssel, a gyarapodó testi-szellemi állapottal, a serdülőkorban átélt Istenhez való lelki megtéréssel, hitre jutással, az ifjúvá, majd felnőtté válással, érett korban számtalan örömmel és hálával, nagy-nagy tusakodásokkal, sokféle korlátozottság megélésével és elhordozásával, és a különösen is nagy próbát jelentő végső szakasszal.
Az ő zarándoklatának sok, nehéz, nem könnyen hordozható szakasza mellett a legnehezebbek bizonnyal a záró évek voltak. Már minden mozdulat nehéz volt. Abban a külön neki készült, komfortos, barátságos kis léptékű új otthonban is, minden helyváltoztatás fájdalommal járt. De ennek, a legnagyobb kitartást, türelmet, alázatot igénylő életútnak is minden részében, mondhatjuk így, napról-napra, életét valóban olyan szent zarándoklatban élte meg, hogy egyszer lesz majd boldog megérkezés! 
Énekelni fogjuk búcsúvételünk záró szakaszában egyik kedves énekét. Ez az ének is éppen erről szól, hogy ahova tartott, amilyen célt látott maga előtt, az mindig, minden körülmény között, minden fájdalom mellett vigasztalta őt:
„Fenn a mennyben az Úr minden győztesnek ád, aki Jézussal járt, s benne hit. Ragyogó koronát, fehér, égi ruhát, hárfa húrjait pengetheti. Igen, ott minden kész, igen, ott minden kész. Minden győztesnek jár örök rész. Boldog, véghetetlen öröm vár odafenn, Jézusért én is elnyerhetem…. Minden gyötrelmet, bánatot elfeledünk, ha ő bennünket keblére von. Jézus szívére hajthatjuk fáradt fejünk, nála béke vár és nyugalom…”
Élete korai szakaszában és egészen személyes élményekkel élte át Isten szeretetét. Olyan családi otthonban és olyan református közösségben nőtt fel, ahol természetes volt dicsérettel és hittel emlegetni az élő Isten nevét, ahol ismerték és tudták a szülők is, a gyülekezet lelkésze is, és számtalan lelki testvér, barát, hogy ez az isteni szeretet mindent felülmúl és mindent átfog, hogy erre a szeretetre Jézus Krisztus életét megismerve lehet rácsodálkozni és rátalálni.
Hogy ez a szeretet, ahogyan olvassuk Pál leveleinek egyik legismertebb fejezetében: „…mindent eltűr, mindent remél, mindent hisz… ez a szeretet türelmes, jóságos, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat… ez a szeretet soha el nem múlik.”
Amikor először átélte, és mélyen a szívébe-lelkébe fogadta Klára testvérünk ezt az isteni szeretetet, akkor még nem tudhatta, mennyi mindenen viszi, vezeti keresztül, őrzi, félti, védi, gondozza, tisztogatja  a majd tovább futó, s egészen a célig vivő életútját.
Nem egyedül lett megajándékozottja ennek a szeretetnek. Vele együtt, s ugyanabban a gyülekezetben korosztályához tartozók, valamikori ifjúsági közösségének más tagjai is, hasonló élményekben részesültek. És lett belőle – milyen szép is ez a példaadás – egy egész és teljes életútra szóló testvéri-lelki szövetség, amelynek során egymásra mindig, mindenben számíthattak. Szívesen nyitotta meg régi és új otthonának ajtaját e kedves, idős korig hűséges, barátnők előtt, hogy együtt is fejet és téret hajtsanak Jézus neve, Jézus hatalma előtt.
Az ifjúkort követően, élete delén, tán Isten akaratából, olyan utat választott, olyan társat fogadott maga mellé, akivel egy Istent tagadó társadalomban, a hitet élőket akadályozó, elmarasztaló külső környezetben nem lehetett könnyű a zarándoklat. 1964-ben házasodott, több mint harminc esztendőt élhetett házastársi szövetségben özvegyüléséig. Két leánygyermeket nevelhettek, és élete utolsó, hosszú szakaszában, először az első drága unokának, majd az utána érkező kedvesebbnél, kedvesebb további unokáknak mennyire örült.
Nehéz döntéseket is kellett hoznia, magam is emlékszem mennyi vívódása volt, hogy miképpen rendezkedjen be a záró évekre, amikor már jelentősen fogy az erő, és egyre nagyobb a rászorultság a családtagokra.
Az emberi reménység és az Isten Lelkétől ihletett reménység egyszerre, együtt élt benne. Gyermekeire és unokáira gondolva nagyon szeretett volna még maradni, itt maradni, reméltre talán könnyebbülő, javuló testi állapottal. Bizonnyal ezért volt rávehető arra, hogy újabb és újabb kórházi kezelésekre mondjon igent, és vigyék és mozdítsák egyik helyről a másikra.
És élt benne az a boldogító remény, hogy több az élet, mint fizikai létünk, mint egészség és betegség, mint születés és halál, mint a számba vehető napok, évek, küzdelmek, testi nyomorúság, hiszen: „…amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, amit Isten készített el az őt szeretőknek…”.
Minden, amire emlékezhetünk, amit felidézhetünk Schilling Gyuláné Klári néni életéből, gazdag és igen értékes illusztrációjává lesz annak, amit a Bibliából, az apostol szavaiként olvastam. „A mi kincsünk cserépedényekben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne magunknak… Ha pedig a mi külső emberünk megromlik, a belső ember napról-napra megújul… s ha pedig a mi földi sátorházunk végképpen összeomlik, tudjuk, hogy van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.”
Isten szeretete mindenütt és mindenkor szelíden keres bennünket. Örömteli életmagaslatokon éppen úgy, mint a legnagyobb és legmélyebb fájdalomban, a gyászban. Isten szeretete a törékeny cserépedény létű Klára testvérünk életében is annyira kifejezővé lett felénk. Így is mondhatjuk: üzenet az élete a Felséges Istentől, üzenet gyermekei, unokái, rokonsága, minden lelki testvére felé. „Ő elől és hátul körbezár, és fejünk fölött tartja a kezét…” Ne féljünk semmitől. Jó lenne magunkat mindenestül arra a szeretetre bízni, amely semmit sem sajnált értünk adni, és amely valóban nem csak megtart ennek a korlátozott életnek minden körülményében, hanem átvisz a halálból az életre, az örök dicsőségre
Szívből kívánom a búcsúzó közösség minden tagjának, hogy ez az isteni szeretet vegye körül, és segítse a gyászban.
Schlilling Gyuláné Klára testvérünktől búcsúzik két leánygyermeke (Tünde és Szilvia), vejei (Pusztai Attila és Asztalos Attila), unokák (Aramisz, Krisztián, Ádám, Eszter, Dávid, Zsófia, Benjámin, Mátyás, Jonatán), testvéröccse (Konrád), sógornői (Magdolna, Erzsébet, Zsuzsanna, Vera), sógora (Sándor), keresztlánya (Gyöngyvér) és az ő édesanyja (Erzsébet), unokaöccsei ( József, Miklós) és családtagjaik, nászasszonyai és családtagjaik, hívő testvérek, az özvegyi bibliakör tagjai, rózsatéri gyülekezetünk közössége.
Mielőtt még felolvasnám azt a néhány mondatot, imádságot, amellyel Klára néni lányai külön is búcsúzni szeretnének, hadd említsem, hogy szomorúságra szomorúság, gyászra gyász következett a családban. Január 12-én, nagyobbik leánya férje édesapjának, kedves nászának, Pusztai Ferencnek is lezáródott földi életútja. Az Örökkévaló szeretete vegye körül ebben a gyászban is a Pusztai család minden tagját.
Ámen
Ablonczy Kálmán