Ragyogtak, mint a csillagok – október – Rózsatér 70 éves

Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes sorozata

Azok között, akik hetven esztendővel ezelőtt Isten színe előtt állva összefogtak, hogy Kispesten új református gyülekezet születhessen, voltak ifjak is, vének is, s mert életünk ideje véges, ezek az ifjak közben megöregedtek, vagy a náluk vénebbekkel együtt rég megérkeztek oda, ahová egy életen át igyekeztek… Azoknak, akik az ő örökükbe léptek, nemcsak szabad, hanem isteni végzés szerint is fontos rájuk emlékezni, kik ragyogtak, mint a csillagok… Akik azokban a vészterhes, nehéz  évtizedekben, mikor a hívek számára minden veszni látszott, szívükbe fogadták, s mindvégig őrizték az Istentől kapott világosságot. „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.” (Zsid. 13:7.) Hadd jelenjen meg itt, a Kispest Rózsatéri Gyülekezet oldalán havonta egy-egy csillag, mely e közösségben kapta, s adta fényét, mely nem kihunyt, csak azóta már nem itt, hanem odaát ragyoghat, az égiek színe előtt, együtt a többiekkel, kiknek neve Isten könyvébe van bejegyezve. És mert ennek a gyülekezetnek első pásztora mindazt, amire hálás szívvel emlékezett, azt le is írta, így az ő szavaival idézhetjük azok emlékét, hónapról hónapra, akik az utánuk következők számára példát adva, istenadta fényt hordoztak szívükben…

Október

KISS MARGIT – ABLONCZY DÁNIELNÉ

Budapest 1919 október 29 – 1996 október 9. Budapest

Egy szalkszentmártoni ifjú cipészmester, és egy dunavecsei csizmadia leánya házasodott össze 1918-ban, az első világháború vége táján. A vezetéknevük azonos, még az is, hogy egyiket is, másikat is hol egy, hol két s-sel jegyzik az anyakönyvekbe. Nem volt világra szóló lakodalom, csendesen esküdtek, rejtőzködniük kellett. A vőlegény, ki éppen előtte vergődött haza az orosz hadifogságból, katonaszökevény. Talán fotó se készült akkor nagyszüleimről, mert hiába kutattam, nagybátyáméknál sem találtam. Közvetlenül az esküvő után Budapestre költöztek, Józsefvárosban találtak maguknak alkalmas helyet. Egy esztendő múlva született meg első gyermekük: Margit, pár év múlva a testvére, az édesapa nevét örökítő János.

Keresztség szerint az édesapja katolikus, édesanyja református. „Nekem nem voltak a szüleim hívő emberek…” – írta visszaemlékező írásában. Az azért nyilvánvaló, hogy Eszter nagyanyám családja, jobban ragaszkodott a vallásához, hisz református templomban esküdtek. A családkutatás során, mit édesanyám biztatására kezdtem el, az is kiderült, honnan került az anyai ág Dunavecsére. Szépapja, a reformáció egyik erős bástyájaként számon tartott községben, Makádon született. Amikor 1772-ben Dunavecsén házasodott, akkor jegyeztette fel a nevét így: Makádi Kis Mihály. Később azt is hallottam Dunavecsén, a sógornőmön keresztül, az ott élő idősebb asszonyoktól, hogy anyai dédanyám, Kiss Mihályné Kovács Krisztina, afféle lelkeket értő, bölcs, erős hitű asszony volt, akihez sokan jártak tanácsért…

„A serdülőkor magányos vergődéseiben ragadta meg Isten a lelkem… Kerestem azokat, akik élő hittel tudtak róla szólni. Így kerültem konfirmáció után (1933) a Soli Deo Glória, Református Diákszövetség alkalmaira, bibliaórákra, zsoltáréneklésre, a virágvasárnapi és balatonszárszói konferenciákra. Igéivel, mint messze fénylő csillagokkal igazgatta utjaimat, türelmes szeretettel volt menedékem. Megtapasztaltam, hogy féltőn szeret, és ha szükség van rá, tövissel rekeszti el utamat, hogy visszataláljak hozzá. Az egyik zászlóbontáskor kaptam Ravasz László püspök úr szájából az igét: „Akik az Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak”. Akkor világosodott meg előttem, hogy életem gyökerei az örökkévalóságba nyúlnak. Életem nem véletlen műve, hanem Isten örökkévaló szeretete a forrása. Megrázó tapasztalat volt, hogy minden mögött, ami körülvesz, Isten vigyázó szeme ügyel rám… Aztán jött egy férfi, szintén nagy álmokkal. Nagyon szeretett erről beszélni a bibliaköri társaságnak, aztán egyre többet nekem. A szívemben egy másik tűz is kezdett égni”                                        Kiss Margit

Hogyan találkozott egymással ez a két nagyon más körben született, egymástól távoli országrészben növekedett ember? Az SDG-ben, ahol mind a ketten diákmissziós feladatra vállalkoztak. A Soli Deo Gloria (Egyedül Istené a Dicsőség) Szövetség 1921-ben alakult. A két világháború között, keresztyén és nemzeti értékeket közvetítő, elsősorban református ifjak körét érintő, országosan működő, köröket, programokat, táborokat szervező, befogadó kollégiummal bíró szervezet volt…

A leánykörben, középen

„Bennem akkor, 1937-ben, az Üllői úton kezdődött. Nem tudom hogyan, mi okozta akkor mindazt, ami utána fellobogott. Valami, mint a nagy esőzés után feltámadt hegyi patak… Szerettem, megszerettem, ragaszkodtam hozzá… Az, hogy összetalálkozzunk, életszükségletté vált, akár terveztük, akár nem… Ebben, emlékezetem szerint, nem kértünk tanácsot senkitől, senkivel nem osztottunk meg semmiféle édes titkot. Csak éppen jártunk az ismerős, ismeretlen utakon, Kálvin téren, Múzeum körúton, Ferenc József hídon, Hegyalja úton. Egyre messzebbre terjedtek ki ezek az utak. Lassan be kellett kapcsolni valamiképpen a szülőket… Mi volt a szerelem motiválója? A kölcsönösség? Nem, valami mélyről jövő érzés ez, amit igazán az az átélés adhat meg, amit két egymás számára teremtett emberben támaszt csak az Isten. Valami, ami azt a kettőt összekapcsolja, ahogy mondják, eggyé teszi, ami nem feleződik, s nem fejeződhet be soha. Elmúlnak az évek, talán elhalnak a kezdeményezések, de az összetartozás nem múlik el, sem mint valóság, sem mint reménység…”                                                                Ablonczy Dániel – Egy életút

Virágba szökkenő életem szépsége,
színe, illata, gyönyörűsége,
ez mind a Tiéd.
Téged ölelnek a vágyak, gondolatok,
álmodások, bízó imádságok
szívem rejtekén.
(Verstöredékek 1939)

•    „Házasságkötésünket Lipták István alsószuhai lelkész, a keresztapám áldotta meg. Az igei üzenet életünk végéig fog előttünk világítani: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat.”. (Máté 5:16.)  Akkor is, azóta is azért imádkozunk, hogy így legyen! És Isten meghallgatta könyörgésünket. Megáldott minket, sokféle próbatétellel, sok drága gyermekkel, csodálatos és különleges küldetéssel, értelmes élettel és sok-sok gyümölccsel. Bizony egész életünk sem lesz elég, zengenünk az ő dicséretét.”                                                      Ablonczy Dániel – Egy életút

Budapest 1941 december 21                                                   Nászút Alsószuhán

„…Feleségemet Isten rendelte mellém… a legjobb részt kaptam meg vele… már ifjúsága is kősziklára épült. Milyen jó volt rá támaszkodni. Ő mindig az egyenes utat választotta. Soha nem szerette a kitérőket. Elmondhatom „Derék asszonyt kicsoda találhat?… Mert annak ára sokkal felülmúlja az igazgyöngyöket…. Bízik ahhoz az ő férjének lelke… jóval illeti őt életének minden napjaiban… Derekát felövezi erővel… nem félti háza népét… Erő és ékesség az ő ruhája, és nevet a következő napnak. Száját bölcsen nyitja meg, kedves tanítás van a nyelvén  (Préd. 31:10-31.) …”     Ablonczy Dániel – Magasság mélység

Rózsatéri gyülekezet a kezdetekkor

„1948-ban kiderült, fizetésem nem elég, szükségünk van a feleségem munkájára. Mivel tanári oklevele volt, érthető, hogy oktatásra jelentkezett… előbb Ercsibe nevezték ki, ezt később Cinkotára változtatták… Akár egyik, akár másik esetben, a gyermekről gondoskodni kellett. Hiszen akkor már négy gyermekünk volt…”   Ablonczy Dániel – Magasság mélység

A család 1948

„Próbálkoztunk azzal a megoldással, hogy édesanyám hozzánk költözik. Erre azonban az alsószuhai és a kispesti főkapitányság nemet mondott… kuláknak nyilvánították (édesanyja révén), a falut nem volt szabad elhagynia… Be kellett ugranom házi mindenesnek és főzőnek. Megvallom tiltakoztam ellene, de elvállaltam és Isten megáldotta munkámat…                                                                       Ablonczy Dániel – Egy életút

A Vadaskertben

1949-ben a kispesti Oláh Sándor (ma Szegfű) utcai általános iskolába helyezték át, onnan 1950-ben Kőbányára került a Kada utcába, majd 1952-től az Ihász utcában tanított, s végül 1970-től, a László Gimnáziumban tanított, egészen nyugdíjazásáig. Közben órákat vállalt az esti-levelező oktatásban, és tanított a börtönben is.

Nem csupán azért tanított, mert szükség volt keresetére. Kislánykori álma valósult meg a tanári diploma megszerzésével. A szülei sokallták a tanulást, azt is, amibe került, ezért neki több áldozatot kellett hozni ezért a lehetőségért, mint a módosabb diákoknak. Nála gyengébb diákokat korrepetált gimnazista korában, s később is, az egyetemi évek alatt. Úgy hiszem, ő pedagógusnak született, kisujjában volt a tanítandó anyag, és ezerféle módszert talált ki, mellyel át tudta adni a leggyengébbeknek is. Pedig igen nehéz dolga volt, hisz papné volta miatt árgus szemek figyelték, s ha triplán teljesített is, ha becsülték is tanítványai, tanártársai, ő soha nem juthatott hivatalos elismeréshez a Kádár korszakban, a kommunizmus éveiben…

Nagyon hiányzott neki, nem igen találta helyét, amikor abbahagyta. Aztán nyaranként egybehívta az unokák egy-egy kis csoportját, az egykorúakat, a távolélőket, és őket vitte, ahogy egykor minket és a tanítványait, a köröttük lévő világot látni, megismerni, felfedezni…

Az iskolában

Édesanyám átszabott menyasszonyi ruhájában konfirmáltam. Emlékeim szerint, nagyon bánatos voltam. Miért? Társnőim mind „normális” fehér ruhát, vagy kosztümöt kaptak erre az alkalomra, én meg ott csúfoskodtam köztük, ebben a divatjamúlt, húszesztendős ruhában. Pár évvel később jöttem csak rá miféle szívvel mondtam én igent, a többiekkel együtt kiállva, a gyülekezethez tartozásra. Ez a fehér ruha immár jelképe annak, hogy mennyire a látásunk szabja meg a gondolatainkat, és lépéseinket. Ahogy ma nézem az édesanyám által készített fotót, azt látom, egyedül nekem volt különleges ruhám! Persze, nehéz mások közé nem illeni, kilógni a sorból, míg Isten Lelke meg nem érinti a szívünket. Ettől a megmagyarázhatatlanul valóságos történéstől változik meg a látásunk. Édesanyánk nem igen beszélt nekünk múltbéli nehezeiről, vagy égető kérdéseiről, de láttuk, láthattuk, tudta, élte, hordozta ezt a titkot.