Gyászistentisztelet – László Jánosné, Czirák Etel †87

Hosszan tartó, otthoni környezethez kötött állapotot, majd súlyos betegséget, kórházi tartózkodást követően életének 87. évében elhunyt László Jánosné Etelka testvérünk. Példaadó élete, szolgálata, türelme, imádságban gazdag kegyessége is láttatja velünk Isten mennyire megáldotta, meggazdagította őt. Az első nemzedék tagja volt, nagy veszteség, hogy már nincs közöttünk. Isten szeretete legyen család minden tagjával.

TEMETÉS

László Jánosné,
Czirák Etel (1928-2015, 87év)
Zsolt 73,23-28
Róm 12,9-21

2015 február 4 – Kispest

Búcsúznak: fiai (Karcsi, Pityu), menyei (Jutka, Marika), unokák (Zoli, Tamás, Attila), unokamenye (Erika), dédunokák (Edina, Réka), sógornője és családja, unokahúgai, unokaöccse, komaasszonya és gyermeke, keresztlánya, menye testvére (Pirike), násza, kedves lelki társak, a szeretett rózsatéri gyülekezet tagjai, a Karácsony Sándor iskola munkatársai, kedves szomszédok, barátok.

Búcsúzunk egy nagyon drága élettől, László Jánosné, Czirák Eteltől, Etus nénitől, az édesanyától, a nagymamától, s a mindenkinek mindenné, testvérré lenni tudó élettől. Csaknem 87 évet élhetett.

Ma reggel ismét megköszöntem az életét. Mint már olyan sokszor az elmúlt sok évtizednyi idő alatt. Úgy hiszem, így tett mindenki, aki közelről ismerhette őt.

A leghálásabbak családtagjai lehetnek érte, hiszen abból az áldásból, amellyel megáldotta Isten, legfőképpen ők részesültek. De áldott élete kincsei szétosztódtak tágabb térben is, sokak között, személyválogatás nélkül. Amilyen tisztán, önzetlenül, szívből szerette az övéit, hasonlóképpen élte meg a „minden ember iránti” szeretetet is.

Miközben élete tele volt szorossággal, szűkösséggel, egyszerűséggel, a mindennapi élet ezernyi gondjával, övéit okkal féltő szeretettel, fáradságos, egészséget egyáltalán nem kímélő, kötelező munkával, testi állapotának fogyó erejével és lehetőségével, eközben kiváltságos életet élt, mindennapi tiszta örömök  között élt, bátorsággal, reménnyel, hálával gazdag életet élt. Mert körülzárta őt is az Isten a maga hatalmával, s feje fölött tartotta a kezét. Szeretetének drága védettje volt, születésétől, gyermekkorától egészen élete utolsó órájáig.

Amit a költőnő fogalmaz, Etus néni is – ha másképpen válogatott, egyszerűbb szavakkal – ismerte és vallotta.

„A kegyelem ege alatt / járhat Isten népe boldogan. / A kegyelem ege alatt / az életnek annyi szépsége van. / A kegyelem ege alatt / könnyűvé válik a nehéz. / A kegyelem ege alatt / szemünk a célra néz. / A kegyelem ege alatt / könnyet törölhetünk. / A kegyelem ege alatt szeretetet sugárzik életünk. / A kegyem ege alatt / Jézusunk jár velünk… /, s a kegyelem ege alatt / az Ő nyomában hazaérkezünk.” (Túrmezei E.)

Csákberényben született, 1928-ban, első gyermekként, s még három kedves testvér is adatott neki. Amit későbbi életútján csodálattal szemléltünk, azt élte már serdülő és ifjú korában, mert valóban Isten kedveltje volt ő. Ajándékozott neki olyan ügyességet, tehetséget, szorgalmat, hogy a szülőfalujához közeli Bodajkon, a grófság területén, igen megbecsült cselédmunkát végezhetett. A törékeny, növekvő élet mellé, évek múlásával, Isten társat is rendelt. Falubeli, erős, tiszta érzésű, jóindulatú, Istenben hívő férfi, László János állt mellette, amikor életre szóló szövetséget köthetett. Budapestre kerültek mindketten, a házassági megáldatás is itt történt, rokoni és egyházi, gyülekezeti kapcsolatok segítették a boldogulásukat, lakhatásukat. Három fiúgyermek született, s mindhárom másképpen volt áldás Isten gondviselő, formáló kezében.

Mondhatnánk egész életre szóló, nem könnyű kihívást jelentett az első gyermek, azokkal a korlátozottságokkal, amelyekkel Isten ajándékozta őt. De éppen az ő iránta való szükséges figyelemben, áldozatban mutatkozott meg úgy az édesanyai, Istentől áldott szív, ahogyan talán semmi más ezt kibontani nem lett volna képes. Az első gyermek, Jani élete, egész életútja arra példa, hogyan lehetséges valakit mindvégig őszintén, türelemmel, személyes törődés minden eszközével szeretni.

És nem lett hiányos az édesanyai szeretet, tudott sokoldalúvá válni, amikor születtek a további gyermekek, Karcsi és Pityu. Mindenkinek mindenné lett. Amikor évek multával megszülettek az unokák, majd Zoli unokája családjában a dédunokák, az ódaadó, figyelmes szeretet csak gazdagodott a szívében.

Gyászok, próbatételek, megszomorodások mentén is feltárult érző lelke. Hogyan kell harcolni, tusakodni, hinni és remélni hatalmas terhek közepette. Testvért, férjet, szülőket, gyermeket is veszítő sorsot rendelt életében Isten, de sohasem adta úgy, hogy ne lepte volna meg a kegyelemnek erőivel, melyek mindezek elhordozásához voltak szükségesek.

Nagy titok a hit, az Istenben való bizalom létrejötte, hordozása, megélése. Ajándék. Isten legnagyobb ajándékának a szívbe oltása.

Etus néni e legnagyobb ajándéknak, az evangéliumnak hordozója volt. Isten mélyen a szívébe rejtette, és gazdagon átitatódott a lelke annak tartalmával. Idős korában is, ragyogó szemekkel vallotta, fülem hallatára is sokszor, a hitvallás kedves szavait:

„Mi neked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Aki az ő drága vérével, minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és az ördög minden hatalmából megszabadított. Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le az én fejemről, sőt minden az én üdvösségemet kell szolgálja…”

Etus néni egész élete ennek a szívbe oltott hitnek, az evangélium egész lelkét átjáró erőinek a felmutatása. Soha nem hivalkodva, hol könnyes szemmel a próbatételek nagysága miatt, hol boldog örömmel, Isten ajándékozó szeretete tapasztalataiban.

Felsorolhatatlan, mi mindenre hatott életében, ahogyan ő mondta, a „drága Jézusom” ereje. Nagyon szeretett énekelni. Nem csak ismerte az énekeket, erőforrássá is lettek életében.

Az imádkozás ajándéka valóban a lélek lélegzetvétele volt számára. Szentírást is kézben tartó keze, imádkozó és éneklő lelke, a mindennapi csendes percek, ezek voltak az „örök életre buzgó víz” kimeríthetetlen forrásai.

Hányakat tartott számon! Hányaknak volt kezük helyett keze, lábuk helyett lába, szívük helyett szíve. Hányaknak volt élő szóban, telefonon keresztül mondottakban igaz vigasztalója. Hányakhoz vitte el a lába, látogatásban, törődésben. Nem tudjuk itt mind-mind számba venni, de emlékezzenek meg hálaadással, akik részesülhettek Etus nénin keresztül ezekben az áldásokban.

Már idős, nyugdíjas korában adatott a lehetőség, hogy egészen kicsi gyermekek között is szolgáljon, Sutusné Irénke nénivel együtt. Ezekben úgy összeszövetkezett az élete a gyülekezet óvodájával, a Karácsony Sándor iskola minden munkatársával, hogy e szövetség azután soha fel nem számolódott, a szeretettel való számontartás akkor is természetes volt, amikor váratlan, nagy balesetben is megpróbálta őt az Isten. Olyan életet élt a gyermekek és az oktatási intézmény minden felnőtt munkatársa előtt, akin, mint egy kedves vers elmondja, „mert átsütött rajta az Isten Lelkének napfénye, így lett az Istennek igaz, bár törékeny szentje”.

Életútja vége felé sokszor mondogatta: „Lábaim már szinte nincsenek, de szárnyaim még vannak”. És valóban szárnyalt botladozó lábbal, nehéz éjszakákkal, testi erőtlenségek sok-sok gondjával együtt is.

Az utolsó heteket korházban kellett töltenie. Nehéz megfelelni, miért kellett még átélnie, ami a kórházi ágyon rendeltett, hogy emberileg, ha néhány hétre is, menthető legyen az élete. Talán azért, hogy számba vegye, a lábak valóban ideiglenesek, de a „szárnyak olyan erősek”, hogy egészen az Isten országába, a dicsőséges mennyországba emelik őt. Végképpen el kellett engedni az itt maradás emberi reményeit, s végképpen meg kellett ragadnia az örök életet.

Példaadóan állt helyt a korházi nagy rászorultságban, a minden testi erőt elveszítő nehéz, fájdalmakkal is járó folyamatokban, Pityu fia, és kedves menye, Marika. És az életút utolsó, évtizednyi időt is meghaladó fájdalmas korlátozottságában is mindvégig, s mindvégig szeretettel.

Etus néni élete tele van üzenettel. Azt hiszem, mindannyiunk életének az az egyik alapvető értelme, hogy üzen általa az élő Isten.

Etus néni élete a hitről üzen, az evangélium erejéről, az Isten szeretete mit képes kibontakoztatni életünkben.

Gyermekkorától kezdve illett hozzá ez az imádság, és Isten odafigyelő szeretete megajándékozta meghallgatással:

„Áldd meg, Uram a kezemet…
Áldd meg, Uram, a szememet…
Áldd meg, Uram, a fülemet…
Áldd meg, Uram, a szájamat…
Áldd meg, Uram, a szívemet…
S áldd meg, Uram az életemet, hogy áldás lehessen mások számára.”

Ámen

Ablonczy Kálmán lelkipásztor