Gyászistentisztelet – Bódiss Géza 2015 június 13

Gyászistentisztelet – 2015 június 13 – Kispest-Rózsatéri református templom

 

 

 

Búcsúvétel

Bódiss Gézától

(1930-2015)

„De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.

Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz….
Nekem olyan jó Isten közelsége…” (Zsolt 73,23-24,28)
Gyülekezés alatt a valamikori énekkar énekei hangzanak felvételről…
ÉNEKKAR énekei I.
(Jézus terád egy gondolat /Hozzád vágyik szomjas lelkem)

Fohász
Ének           357,1-4       „Jézus, én bizodalmam…”
Imádság
Igeolvasás
Igehirdetés

ÉNEKKAR énekei II.
(Tiéd örökre / Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé)
Imádság
Mi Atyánk
Hitvallás

Ének           405,1,3-5    „Minden ember csak halandó…”
Áldás

S z e r e t e t v e n d é g s é g  (gyülekezeti terem, földszint)

Kedves Bódiss család, kedves gyászoló közösség!

Tied örökre!
Megváltva véreden,
megmosva általad,
tiéd szívem.
 
Tied örökre!
S ha zúgnak vad szelek,
benned rejtőzöm én,
mint gyermeked.
 
Tiéd örökre!
Igéd erő, s vigasz,
s ha bánt bú, s félelem,
meggyógyítasz.
 
Tied örökre!
Szívem hát nem remeg,
mert bú, s veszély között,
hozzád megyek.

Tied örökre!
S ha befogad az ég,
majd szent trónod előtt,
ott is tiéd.

Énekelni fogja hamarosan az énekkar e szép, egyszerű éneket. Mennyiszer énekelte Bódiss Géza testvérünk is. Egyedül, együtt a családdal, testvérekkel, bibliaórai közösségben, gyülekezettel, énekkarral szolgálva.

Életút összefoglalás, erős, bizonyos hittel. Milyen kifejező, minden vers kezdetén, a kétszavas vallomást követő felkiáltójel. Lehet énekelni bőséges áldás alatt, teljes örömben, emelkedett testi-lelki állapotban, Isten magasztalásaként, de lehet énekelni nyugtalanító helyzetekben, viharos történelmi események között, súlyosan beteg állapotban, emberileg reménytelen körülményekben, kapaszkodó, kiáltó hittel.

5 esztendővel ezelőtt, itt Rózsatéren, együtt ünnepeltük a Bódiss házaspárral a betöltött 80. esztendőt, az 50 éves házassági évfordulót. A vallomásokról szóló hangfelvételt jó volt tegnap újra végighallgatni. Többek között ezeket mondta Bódiss Géza testvérünk: „Sosem gondoltam volna, hogy a 80. életévet megélem.” Igen, ha szabad így mondani, vannak áldott, olykor küzdelmes, sokszor nem is olyan könnyű ráadás évek. Ajándék idők, amelyek még arra rendeltetnek, hogy tovább formáljon bennünket az az Úr, akié vagyunk. Hogy  amikor gondolata szerint valóban egészen készen vagyunk, a rendelt időben, magához vegyen.

45 éves volt Bódiss Géza, amikor egy nyári héten, a gárdonyi üdülőben hirtelenül rosszul lett. Hogy mennyire, csak évtizedekkel később derítette ki egy akkor már kikerülhetetlen alapos szívvizsgálat. A valamikori nyárban, 1975-ben úgy tűnt, emberi számítás szerint, rövidebben szabja Isten szeretete földi életútját. Talán felvetődött benne, hogy neki is, mint édesapjának hamarabb itt kell hagynia szeretteit, mint remélte. De talpra állította őt az élő Isten. Volt még bőven feladat, felelősséghordozás, szolgálat, az ő mindig tevékeny, aktív élete számára Isten még hosszú évtizedeket rendelt.

Több évvel ezelőtt, már megidősödve, orvosi beavatkozások után, egy keddi bibliaórán a rosszul beültetett katéter miatt, rendkívüli vérveszteség közben, mentőt hívva, egy jelenlévő testvér ápolói tapasztalatára is szorulva, már-már azt gondoltuk, befejeződik az élete. De Isten gondolata, terve más volt, akkor is, ott is, újabb éveket ajándékozott.

85 évesen érkezett el az övéitől való végső elköszönés rendelt ideje. Április végén már nem tudott talpra állni. Egyre inkább, s alázattal el kellett fogadnia, hogy szűkülnek a terek. Látása szinte teljesen elveszett. „Engedj el most már” – mondogatta több ízben is szeretett feleségének, s bizonnyal imádságban is, hasonló kéréssel, fohászkodott, könyörüljön meg rajta az ő Istene.

Emlegette, vágyakozással, milyen jó lenne úgy megélni a halált, ahogyan egy lelki testvére ajándékul nyerte, az éjszaka óráiban, csendesen belealudni az örökkévalóba. Kérhető-e ez az elmenetel, meghallgatja-e Isten és megcselekszi-e, ha ezért is imádkozunk, ezt nem tudjuk, de neki kegyelmesen megadatott. Élete utolsó reggelén, május 21-én, betegágya mellett ülő felesége kezét fogva, egyszerre csak lehajtotta a fejét, és az örökkévalóba lépett. A Prédikátor könyvében olvassuk: „…a lélek pedig visszatér Istenéhez, aki adta.”

*

A 78. zsoltárból olvastam fel néhány verset.

Soronként tartsuk most magunk előtt, s szemlélődjünk igazságaiban csendesen, búcsúzva, hálaadással, a Bódiss Géza életútján rendelt isteni gondviselés, a megváltó szeretet egyértelműségében.

„De én mindenkor veled leszek, mert te fogod jobb kezemet…”

Miközben nagyon is valóságos szellemi, lelki igazság Isten kezén lételünk, vannak Istentől rendelt, drága eszközök, emberi eszközök, akik mindezt megtestesítik. Nem csak mennyei angyalainak parancsol, „földi angyalai” is vannak.

Visszatekintő emlékezésében Bódiss Géza felemlegette szüleit. Kántortanító édesapját, különleges teherbírású édesanyját, a vajszlói körülményeket, a Dráva közelségét, a baranyai település életét, az ottani egyházi életet. Édesapja kezén nem sokáig lehetett. Legnagyobb testvére 7 éves volt, a legkisebb 3 hónapos, amikor egy súlyos betegségben nagyon korán, 42 évesen felszámolódott édesapja élete. A 34 éves édesanya magára maradt 4 gyermekkel, s  szó szerint kézen fogta akkor az övéit, a második gyermek, Géza kezét is, és Székesfehérvárra költöztek, ahol testvére befogadta a családot.

Isten keze nem csak a magmaradó édesanyjai kezet jelentette. Az ébredés Szentlélektől erős hulláma elérte Székesfehérvárt is, és amikor Bódiss Géza ifjúvá serdült, maga is belekerült ennek forró lelki levegőjébe. 1948-ban addig sosem látott mértékben, világháborús szenvedések, veszteségek, nyomorúságok hátterével megindultak a templomba az emberek. Ennek a nagy, szellemi-lelki sodrásában, gyermekkori lelki érintések hátterével, egyszerre csak minden eldőlt a szívében. Megértetve az evangélium titkát, újjászülte őt ugyanaz a Szentlélek Isten, aki az egész országban szertejárt, és ébresztette, térítette az emberi sorsokat. Sokan fogták meg akkor a Bódiss Géza kezét, és sokak kezét szoríthatta ő is azokban a közösségekben, ahová ezt követően, már teljesen más szívvel, boldogan és örömmel tartozott.

S azután, évek múlva, 1960-ban, egy kedves fiatal lány kezét is megkérte. Hogy úgy fogják meg egyszer és mindenkorra egymás kezét, hogy soha azután el ne engedjék. Jézus főpapi imádságának igéivel áldatott meg a házasság, a menyasszony, Kiss Erzsébet lelkészédesapja szolgálatával:

„Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, hogy egyek legyenek, mint mi…és az én örömöm teljes legyen bennük.”

Ismét emlegetem a 80 évesen hangzó vallomás egy töredékét. „Amikor házasodtunk, egymás jobb kezét fogtuk meg. Most amikor már 50 éve szövetségben vagyunk, ennél sokkal több történik. Mindketten mindkét kézzel összekapaszkodunk, és így hívjuk segítségül az Úr nevét.” Megvallotta azt is, hogy azért volt az ő számára olyan kedves, ajándékul kapott társa, Erzsike élete, mert előre felfedezhette, megsejthette benne az édesanyai szívet, a születendő gyermekelért való teljes odaadást, a családért való, szinte önfeláldozó szeretetet.

*

„…Tanácsoddal vezetsz engem…”

Így folytatódik a 73. zsoltár.

Gyermekkora egyik emlegetett emléke volt Bódiss Gézának, hogy valakire figyelve azt hallotta, a Bibliában Isten szava olvasható. Ez annyira felkeltette az érdeklődését, hogy nekifogott és másfél év alatt, az első szótól az utolsóig, egyik könyvet a másik után, hűségesen végigolvasta a Szentírást.

Hogy mennyire kapcsolódott ehhez az élményéhez, s az egyre nagyobb és mélyebb érdeklődéshez egy további felemlegetett gyermekkori élmény, az a Lélek titka. De Isten szeretete mindent szépen egybe épít a szívünkben. A székesfehérvári templomban  is ki volt téve a falva a keskeny és a széles út jézusi példázatának kiábrázolt, megfestett, jól ismert képe. Ez egészen lenyűgözte. Amikor befejeződtek a vasárnapi iskolás foglalkozások, mindig egy kicsit tovább maradt, újra és újra végigkövette a keskeny út látható állomásait, majd a gyönyörű végpontot, s az ijesztő másik utat, annak rettenetes végállomásával.

„Tanácsoddal vezetsz engem…”

Amikor már ifjú emberként, átadott szívvel, a Bethánia Szövetség Gyulai Pál utcai egyik lakásában lakott, hallott arról, hogy Kispesten egy gyülekezetben bibliaiskola indul. Felkereste a közösséget. Szeretettel fogadták. Innen indul, 1952-tól a Rózsatéri gyülekezettel egészen élete végéig tartó kapcsolat.

Többet tudni, mélyebben megismerni az összefüggéseket, pontosan és személyesen érteni Isten igéjét, ez nem csak akkor, hanem gyermekkorától, s megtérésétől kezdve mindvégig nagyon fontossá vált a számára.

Amikor valamivel később átvette a gyülekezet énekkara vezetését, az éneklés szolgálatában, az énekválasztásban is az volt döntő számára, olyan szerzőkre találás, akiken keresztül átsütött az élő hit. Személyesen is ismerte Sprecher Lászlót, jó lelki barátságban volt vele. Szerette az énekeit, szívesen énekeltette az énekkarral. Fontos volt számára az énekkar egymás hitét építő, segítő közössége. Erről így vallott: „Áldott, hűséges, kitartó, Krisztus szerető, szolgálni akaró emberek tartoztak ide. Vittek engem is, mint a víznek hulláma, amely emel és sodor…”

Megemlékezem a keddi bibliaórához való ragaszkodásáról. Ennek hosszabb szakaszát én nem ismertem, de 1984-től már tanúja lehettem.

Még akkor is jött, jöttek együtt Erzsikével, amikor már nagyon erőtlen volt a fizikai állapot. Kétszer másfél órát utazva, ebben nagyon elfáradva, mégis, ha csak tehette, mindig itt volt.

Érteni, átgondolni, átbeszélni Isten igéjét, együtt imádkozni az engedelmességéért, az odaszántságért, ez mindig érződött minden hozzászólásán, bár ha szólt, mindig tömören, egyszerűen, határozottan és személyes értéssel szólt. Szerette, ha folyamatosan olvasunk egy-egy bibliai könyvet. Meglepődtem magam is, mennyire fontos volt számára sok olyan háttérismeret, amely jobban elősegítette az ige megértését. Néhány évvel ezelőtt Pál levelei közül a Timóteushoz írt levél került előtérbe. Ebben az időben több kórházi kezelésben is részesült, kritikus állapotot hozó szívműtéten esett át, s milyen fontosnak tartotta, hogy az apostól, a maga mártíriuma előtt, utolsó személyes levélben mit ír, mit tanácsol, mit mond magáról. Hányan elhagyták, hányan megkeserítették az életét, még a hitet élők közül is, mégis vallotta: „Megszabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön örökké.”

*

„…végül dicsőségedbe fogadsz….”

„Mindig előre kell nézni”, mondta, és mutatta is kéz kezével egy alkalommal egy kórházi látogatás során, miközben féltette azokat a beteg társait, akik nem akartak szembenézni azzal, amit a holnap bizonyosan elhoz, és csak visszafelé voltak hajlandók tekinteni, nosztalgiázásba menekültek.

Várta a megérkezést. Azt nem tudta, miképpen kell megélnie a végső utat a célig. De nagyon várta, békességgel remélte, hogy minden neki adott ígéret egyszer igazzá válik.

Sokféle, egyébként nagyon becsült földi otthona volt. A kedvesen emlegetett Vajszlótól kezdve, Székesfehérváron át a fővárosban a Gyulai Pál utca,  a Hegyaljai úton 42 esztendőn át lakott otthon, s végül Budafok.

Egyetlen otthon sem volt előtte meg nem becsült. Sokféleképpen fáradozott azon, hogy a lakás lakható legyen, hogy minden a helyén, szép rendben legyen. Fontos volt a maga választotta otthonokban, amelyeket csak földi sátorháznak vallott, hogy mindig helye legyen azokban, ami majd az örök otthonban kiteljesedhet. Amikor a gyermekek még kisebbek voltak, családi áhítatok keretében olvasott igét,  szólt visszafogottan, szívét-lelkét is kicsit feltárva mit jelent neki a Megváltó. Karácsonykor olyan szívesen énekeltek a Hegyaljai úti otthonukban a szép énekeket, hogy egy idő után a szomszédok egyike, másika szívesen kérte és fogadta, hogy a kis családi kórus közöttük is megszólaljon.

Unokáit is nagyon szerette. Olykor leült velük külön, egyikkel, másikkal, egy kicsit a lélek dolgaival foglalkozni. Nagy volt az öröme minden olyan beszámolón, amelyet felesége, Erzsike mondott neki, egy-egy friss élményként. „Képzeld, azt mondta egyik unokád, hogy az iskolában a mondatokat alkotó szavakról volt szó a nyelvtanórán. S feltette a kérdést a tanító, hogy mi a főnév és az ige? S az unokánk így válaszolt: az ige a bibliában van!”

Utolsó otthona a nagytétényi kórház betegszobája volt.

Azután már minden személyes földi sátorháza valóban összeomlott, hogy oda kerüljön, ahol nincs amputáció, nincs fájdalom, nincs betegség, nincs halál.

Amit életében vallott, már teljességében élheti: „Isten közelsége oly igen jó nékem.”

*

Füle Lajos írta „Ha menni kell” c. versében:
„Ha menni kell,
mondjál rá majd igent.
Mint aki rég tudja, hogy ez a rend,
ha menni kell.
 
Ha menni kell,
utadhoz kérj erőt.
S hálával állj meg majd az Úr előtt,
ha menni kell.
Ha menni kell,
ne vígy mást, csak hitet.
Nem leszel ott híjával semminek,
ha menni kell.”

Isten áldja a gyászban lévő családot. A társ, az édesapa, a nagyapa, a dédnagyapa, a lelki testvér elvesztésében fájdalmat hordozókat.

Ne nyugtalankodjék a ti szíveket… az én atyám házában sok lakóhely van… Majd eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek – ígéri Jézus.

Bódiss Géza Istentől ránk hagyott öröksége családjában, gyülekezetében nagyon gazdag. Becsüljük, őrizzük, adjunk érte ma is, és ezután is hálát az Istennek.

Így búcsúzzunk.

Szeretteit, feleségét Erzsikét, gyermekeit, Tamást, Ágit, Editet, hűséges társaikat, a drága unokákat, a kicsi dédunokát, a szélesebb család, a rokonság tagjait, rózsatéri gyülekezetünk közösségét, a sok-sok lelki testvért közelről és távolról Isten kegyelme éltesse ugyanabban a hitben, amelyben őt éltette.

Ámen