Az Istentiszteletek közvetítése rendkívül jó minőségben látható vasárnaponként élőben. Ezek utólag felkerülnek a honlapra is, ahonnan bármikor visszanézhetőek.
Ezen kívül készült az Istentiszteletekről és az igehirdetésekről külön összefoglaló oldal is.
Mostantól egybefüggően lehet megtekinteni társoldalainkat is.
Minden honlapunkon a TÁRSOLDALAK fülre kattintva.
Az alábbi 4 Rózsatéri oldalról van szó:
Rózsatér – A családbarát közösség.
Ökumenikus Imahét 2021. 01. 17. 17h.
Kispest – Központi Református Gyülekezet
Igehirdető Deák László evangélikus lelkipásztor
Ökumenikus Imahét 2021. 01. 22. 17h.
Evangélikus templom
Igehirdető Szabó János római katolikus plébános
Ökumenikus Imahét 2021. 01. 23. 17h.
Nagyboldogasszony Római Katolikus Templom
Igehirdető Harkai Ferenc Csaba református lelkipásztor
Ökumenikus Imahét 2021. 01. 24. 17h.
Kispest-Rózsatéri református templom
Igehirdető Dr. Mészáros Kálmán baptista lelkipásztor
Énekkarunk az elmúlt vasárnap a megyei kórustalálkozón ihletetten, tisztán, értékesen énekelt. Öröm volt hallgatni. Hamar meghozta gyümölcsét az áldozatkész hozzáállás, a megújult kedv, s a csütörtök esti próbákra szánt idő. Legközelebb Húsvétkor hallhatjuk őket.
Köszönjük! Nagy Béla képei
A Magyarországi Református Egyház technikai száma: 0066
Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány: 19700131-2-43
Simeon Rózsatéri Öregotthon: 18042821-1-43
Törvény adta lehetőségünk van adónk 1+1%-ával rendelkezni.
Adónk első 1%-ával református egyházunkat támogathatjuk, amely ebből finanszírozza szociális intézményeit, múzeumait, egészségügyi intézményeit. A másik 1%-t valamely közhasznú intézmény (alapítvány) támogatására fordíthatjuk. Gyülekezetünk alapítványán keresztül közvetlenül a Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány és a Simeon Rózsatéri Öregotthon létét segíthetjük.
A Magyarországi Református Egyház technikai száma: 0066
Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány: 19700131-2-43
Simeon Rózsatéri Öregotthon: 18042821-1-43
A honlap címe:
„Hóseás azt vállalta, hogy a Szentlélek szája, pennája legyen. A szerzőség mégis megilleti Hóseást, hiszen próféciái saját életfáján virágoznak ki, és érnek meg. Márpedig a fa is azáltal él, hogy gyökereivel megkapaszkodik a föld rétegeiben, levelein és gyökérzetén át magába szívja a nap, a levegő és a föld tápanyagát, erőit. Így érlel a fa gyümölcsöt, s azt mondjuk, hogy ami rajta terem, az ő gyümölcse.” (18.oldal)
„Vallásával, életmódjával, gondolkodásával szinte minden kor elégedett. Próféták azért támadnak, ha gyűlölethullámok veszik is őket körül, hogy kimondják a ma csődjét, és megmutassák a kiutat,
hogy képmutatásainkat és tévedéseinket leleplezzék. A prófétáknak rendszerint a vallásos nemzedékek a legnagyobb ellenségei, ami azt mutatja, hogy az Isten iránti engedelmesség a valláson belül is, örök kérdése marad az embernek. A prófétai revízió, a vallásos megszokások kárára is, a szív revízióját igényli. Nem jobb szokásokért vagy külső reformokért harcol. A szív, az értelem és akarat világának figyelmét akarja Isten új, eddig nem látott gondolataira irányítani. Ezért nem véletlen, hogy Hóseás feddő próféciája ugyanúgy a próféták üldözésének gondolatával zárul, mint Jézus vádbeszéde a farizeusok ellen (Mt 23). Keresztyénségünk kegyelmes megítéltetése idején, a szívünk akkor nem lesz kárvallott, ha
fel tudunk figyelni életünkben és sorsunkban Isten új tanácsaira és feltámad a bizalmunk további vezetése iránt.” (183. oldal)
1. Európa vallási térképe a XVII. század közepén
2. A Császári Magyarország, és a török hódoltság területei, ahonnan 1674-ben Pozsonyba idézett Szelepcsényi György érsek csaknem 400 ágostai és helvét vallást követő lelkészt és iskolamestert.
Sárga vonal:Török hódoltság – Kék vonal:Erdélyi Fejedelemség – Piros vonal: Magyar Királyság – Lila vonal:A beidézések a szomszédterületekre is kiterjedtek
3. Kedves Testvérek! 1606-ban a Bocskai-szabadságharcot lezáró bécsi béke után meghozott törvények biztosították Magyarországon a szabad vallásgyakorlatot a városoknak, nemeseknek, végvári katonáknak, ami azt jelentette, hogy megszerveződhetett a protestáns gyülekezetek és egyházszervezet zsinati kánonokkal szabályozott szabad élete. Iskolák alakultak, prédikátorok, tanítók képeztettek szerte az országban, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Várad, Gyulafehérvár, Kolozsvár kollégiumai adták a képzett protestáns lelkészeket. Az 1608. évi törvényben: „hogy a vallás szabad gyakorlata mindenütt szabad legyen, és annak szabad élvezetében senkit se akadályozzanak” adta meg a szabadság alapját, és ez így volt szinte egész Európában. A magyarországi protestánsok kiirtását I. Lipót trónra lépésével, mégis elhatározták Bécsben s következett a katonai erőszakkal biztosított törvénytelen ellenreformáció. Ennek legáltalánosabban jellemző kegyetlenkedéseit az úgynevezett „gyászévtized” alatt (1671-1681) tették meg. Ebbe tartozik a gályarabnak eladott lelkészek és iskolamesterek ellen hozott intézkedés is.
3/a. A Pápai és a Sárospataki Kollégium a XVII. században
3/b. Más református kollégiumok:
4. A Pozsonyi vésztörvényszékre valamennyi általuk elérhető (mind a királyság által, mind a török vagy az erdélyi fejedelmek által uralt) területekről minden vezető protestáns személyt beidéztek. Az 1674 március 5-re beidézettek egyharmada nem jelent meg, elbujdosott, vagy menedéket talált a hívei között. A csaknem 400 prédikátor és iskolamester közül megjelentek 250-en.
A vésztörvényszék előtt megjelentek szembe kerültek a vádakkal, és a kiszabott halálítélettel.4/a. Miért jelentek meg? – Meggyőződésük volt, hogy kötelességük Krisztus igazságának oltalmazása, a rájuk bízott ekklésia népének védelme, hiszen itt hamis vádak alapján Istennek és a Krisztusnak az ügye háborgattatott, azt fel nem vállalni káros és gyalázatos bűn.- Mert ha elfutnak, az otthon hagyott védtelen ekklésia elfoglalására alkalma lett volna az üldözőknek.- Mert ha mind megfutamodtak volna, azzal okot adtak volna, hogy pártütéssel vádolják őket.- Mert a bátor kiállást kívánták meg mind az okos politikusaik (hiszen a törvény védte őket), mind a reformált hitüket követő híveik (hiszen a törvény védte őket) egyaránt.
4/b. Mi volt a vád ellenük? Majláth Miklós a király fiskusa (ügyésze) már a citáló levélben megfogalmazta a vádat:„A törvénybe idézett papok mindnyájan elhagyván Istennek és embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot, és így a királyt is bálványimádóknak kiáltották a prédikáló székből. A boldogságos szent szüzet, a megholt szenteket és Krisztus képét káromlották. A rebelliseket és a király ellenségeit segítették, valamint a töröknek Magyarország megvételére utat nyitottak. Mivel ezekkel az Istent és a királyt megbántották, ítéletük; a fejük és mindenük elvesztése”
Kiskomáromi Györgybucsui prédikátoridéző levele
Sélyei István pápai lelkész, szuperintendenst felszólították, hogy válaszoljon a felhozott vádra. Azt válaszolta szelíden, hogy ő nem akar az ő kegyelmes királyával perlekedni, de ha azok a vádak igazak lennének, akkor ők akármilyen ítéletre méltók volnának, ám a megfogalmazott vádak sem őt sem a társait nem érintik, igazat adni nem tud addig, amíg a vádakat hiteles bizonyságokkal meg nem bizonyítják. Nem kell a rebelliót a protestáns prédikátorokra fogni, hiszen a király elleni rebellió fészke a pápistáknál rakatott, nevezetesen Lippai György érseknél. Miskolczi Mihály füleki prédikátor (meghalt azután a chitai börtönben) arra a kívánságra, hogy a halált elkerülve írják alá az elébük tett kötelezvény valamelyikét (vagy 1. visszatérnek a római katolikus hitre, vagy 2. lemondanak hivatalukról és elhagyják híveiket, vagy 3. külföldre távoznak az országból): válaszolva kijelentette, azt ő nem teheti, hogy semmi bűnüket nem tudván büntetést válasszanak maguknak. Az összes vád ráfogás, egyik sem felel meg a valóságnak. Valamennyi vádat cáfolni tudták!
5. Az alá nem írókat vasba verték és különböző várakba hurcolták, rongyokban, mezítláb, éheztetve, rabszolga munkába törve, ütlegelve és kínoztatva a katonák szidalmazása, gyalázkodása, és csúfolódása által. Többen a kínzásokba belehaltak, voltak, akik megszöktek, néhányan nem bírva a szenvedést aláírtak és elhagyták az országot. 89-en voltak, akik nem tántorodtak el.
1675 márciusára már sokan belehaltak a gyötrettetésbe, de az akkor még különböző börtönökben leledző, és az utat elviselni véltek közül 41-et Ausztrián át Triesztbe, majd Nápolyba hajszoltak. Nápolyban aztán eladták az útban még megmaradt 30 prédikátort a gályákra, evezőhúzó raboknak.
6/a. A gályákra valóban leláncolták Séllyei István pápai püspök lelkészt, Kocsi Csergő Bálint pápai professzort, Harsányi István rimaszombati, Czeglédi Péter lévai, Bátorkeszi István veszprémi, Sajószentpéteri Márton hetényi, Alistáli György szőnyi, Füleki István naprágyi, Kálnai Péter putnoki, Karasznai Mihály keleméri, Komáromi Sülye István ácsi, Köpeczi Balázs szkárosi, Körmendi György barsi, Otrokócsi Fóris Ferenc rimaszécsi, Szalóczi Mihály zubogyi, Szilvási István császári, Szodói Balogh András sárói, Szomódi János szendi, Ujvári János mezőörsi, Jablonczay János bélyei, református lelkészeket, és Simonyi Péter református tanítót, valamint Borhidai Miklós szentandrási, Bugány Miklós sajógömöri, Leporini Miklós poltári, Nikléczi Boldizsár alsósztregovai, Nikléczi Sámuel újbányai, Túróczi Végl András füleki, Zsedényi István gördicsei evangélikus lelkészeket, és Paulovics Mihály turóczszentmártoni, valamint Steller Tamás besztercebányai evangélikus tanítókat.
6/b. A 400 beidézett, a közülük otthon elbujdosott, vagy lemészárolt, vagy a reverzálist kényszerítve aláíró lelkipásztorok és iskola rektorok neveit, de a szenvedéseikbe belehaltakat mindenképpen fel kellene sorolni. A protestáns gyülekezetek szabad prédává lettek, a törvény nem védte meg őket. Hasonlóan a párizsi vérnászhoz (szt.Bertalan éjszakáján 20-40.000 hugenottát öltek meg) a magyarországi protestáns gyülekezetek tagjai közül sokakat (30-50.000 református és evangélikus gyülekezeti tagot) lemészároltak, elüldöztek, rekatolizálásra kényszerítettek a pozsonyi vésztörvényszék ítéletei után. Pásztoraik nem térhettek vissza törvényes hivatalaikba, mind földönfutóvá lettek. Csoda, hogy ma vannak gyülekezeteink!
7. Ezek a minden képzeletet felülmúló jogtalanságok irányították rá a nyugati protestánsok figyelmét a magyar prédikátorok és a több mint 400 magyar protestáns gyülekezet szorongattatásaira.
A közbeavatkozás a gályára láncolt prédikátorok szabadítására, a holland hajóhad Nápoly elleni fenyegető felvonulásával történt meg, amikor de Ruyter Mihály tengernagy ultimátumára 1676. február 11- én elengedték őket, ám ehhez Lipót császár csak a korábbi feltételekkel, és a fejenként 50 arany megfizetése árán adta hozzájárulását. A reverzálist, hogy többé nem térnek haza, helyettük Bruinix holland nagykövet írta alá Bécsben, az aranyakat a svájci reformátusok gyűjtötték össze.
A gályarabok megszabadultak ugyan, de az itthoni jogtalanságok nem zárultak be, az ellenreformáció hittérítése a fegyveres hatalom segítségével folytatódott tovább kiváltva a kurucok Bécs elleni későbbi felkelését.
A gályapadról Séllyei Istvánt erőszakkal kellett felemelni, mert még akkor is azt vallotta Kocsi Csergő Bálintnak, hogy; „Nem hagyhatjuk el szenvedéseink keresztjét amíg hazánkban ismét nem biztosítják a szabad vallásgyakorlást”
Készült 2017 november 19-én, Kispesten, Ablonczy Zsolt, ny.ref.lelkipásztor összeállításával, a Magyar Református Egyház Története című kötet (Budapest 1949) alapján.
Related posts brought to you by Yet Another Related Posts Plugin.
(1917-2007)
Hónapok óta halasztgattam, és nehezen vállaltam el, hogy Szabó Magdáról beszéljek. Majd minden könyvét megvettem, elolvastam. Ám a mögöttem lévő évtizedek során láttam őt ilyennek is, olyannak is, éreztem szeretetre méltónak és szerethetetlennek, olykor igaznak, máskor hamisnak… Megvallom, a legfőbb ok, hogy, az Evangéliumhoz való viszonyára nézve, nem tudtam mit higgyek. Gályarab előd, külhonban képzett prédikátor ükapa, nagyapa, ő maga pedig tisztségviselő a hivatalos egyházban… Végül vállaltam a feladatot, ez egyben azt jelentette, hogy újraolvasom köteteit, annyit, amennyi az időmbe fér. És most örülök, hogy rákényszerültem, mert amit felőle gondoltam, megváltozhatott…
Néhány évvel ezelőtt, volt egy nyár, amikor minden rám bízott táborban ugyanarról az igéről kellett beszélnem. Akik e három tábor valamelyikében ott voltak, érezniük kellett azt a súlyt, amivel ez az ige érintett: MIT LÁTSZ? Ezt kérdezi a Mindenható, Mindentlátó azoktól, akikre üzenetét akarja bízni: Jeremiástól, Ámóstól és Zakariástól. Ők, akik e kérdésre válaszolnak, pontosan azt mondják, ami az orruk előtt van, amit bárki láthat. Amit saját szemükkel látnak. Csak ezután érthetik meg, vehetik át azt a többet, ami még rejtve van, amit Isten épp ezen keresztül, népének üzen. Látni, és láttatni, ez volt a próféták dolga. Aki látást igazol, hamisít, eltéved, és másokat is tévútra visz. Aki viszont látván lát, s megszólítottként látást közvetít, az felelőssé lett, Isten és ember előtt. Márk evangéliumában olvasható az a történet, melyben egy vak megáll Jézus előtt. Ő érinti a vak szemét, aztán megkérdezi tőle: “Mit látsz, látsz-e valamit?” A válasz: “Látom az embereket, mint járkáló fákat.” (Márk 8:22-26.) Az első érintés után megtörténik a csoda, hogy az addig vak ember lát. Miért kell újra érinteni? Hogy jól lásson! Ahogy Isten lát minket, és másokat…
Szabó Magda, azok közé tartozik, akik úgy tudnak írni, olyan megérintő, légkörteremtő varázzsal, hogy olvasója azt érzi, igaza van arra nézve, amit ír és láttat. Szüleimmel egy korosztályhoz tartozik. Tizenévesen olvastam, egymás után megjelenő, pöttyös, csíkos köteteit. Csekélyke diákzsebpénzemből hétről, hétre félretettem, amennyit csak tudtam, hogy megvehessem magamnak ezeket: Álarcosbál, Születésnap, Mondják meg Zsófikának, Abigél… Vajon miért vártam annyira regényeinek megjelenését? Akkoriban nem gondolkoztam ezen, csupán szerettem azt, amit szavával, és történeteinek fordulataival bensőmben ébreszt. Szóval ezeket a könyveket, lányregényeit, többször is elolvastam később, hogy ezt a lelkemet megkapó ízt megint érezhessem…
Most, sok-sok évvel később újra olvastam ezeket, hogy képbe legyek (az Evangéliumhoz való viszonyára nézve), már egyértelmű számomra, mi tetszett, s azt is látom, amit akkor nem láttam. Pedig ott van, benne van az a hit, hogy nem törvényszerű, hogy tönkre menjen az emberek élete, attól, amit élnek, ha akad, aki megmenti őket. Ahogy az ő ifjúsági regényeiben, kivétel nélkül megjelenik egy álomtanár, olyan pedagógus, aki jól lát, aki érez, aki pontosan tudja, lépi, és lépteti a megoldást… Közben persze mindegyik kötetben ott az üzenet, hogy új elvek szerint kell élni, idejétmúlt a vallásos keret, de ha igyekszünk, mi emberek, meg tudunk változni, lehet széppé az életünk… És mindezt megkapó hittel közvetíti a történések közepette: hinnünk kell az emberi jóság erejében…
Magyar szóbeli érettségi tételem is ő volt, mert őt választottam a ma élő írók közül, s évvégi jutalomkönyvként, a Freskó című kötet kaptam. Ez volt az első regénye, ami a kényszerű hallgatás tíz esztendeje után, az ötvenes évek második felében megjelenhetett. Amikor olvasni kezdtem, úgy éreztem, mintha épp az hiányozna belőle, amit én Szabó Magdában úgy, de úgy szerettem. Nem ízlett. félbe is hagytam. Aztán újra belekezdtem. Ez nem olyan, mint az általam hőn szeretett ifjúsági regényei…
Mitől más ízű? Mit közvetít? Most olvasva látok valamit, ami nekem akkor eszembe se jutott. Lehet, hogy az tette kiadhatóvá, hogy ebben a regényben, taszító, gyűlöletes minden szereplő, akinek a valláshoz köze van? Ilyen a többre törekvő, családját indulataival mérgező apa, aki mellett felesége megőrül, ilyen a veje is, az úgynevezett békepap, ki kiegyezik az ateistákkal az érvényesülésért, ilyen a fogadott fiú is, ki az apa és család előtt eljátsza, a hűséges, szeretetre érdemes fiút, de belépni készül a kommunista pártba, és ilyen a nagyobbik lány, aki nem szól, felad, meghunnyászkodik. Az egyetlen, aki jól lát, aki érez, aki ért, aki másokért lépni kész, az ifjabb lány, a család fekete báránya, aki húszévesen megszökött e körből, aki éli a maga tőlük, elveiktől, hitüktől szabad (szabados) életét. Szabó Magda első regénye 1958-ban jelent meg, és meghozza számára a népszerűséget, elismerést. Egyértelműnek látszik, miért is jelenhetett akkor, tíz év tiltás után, s miért követhette a regény megjelenését 1959-ben, a kommunista érában József Attila díj. Jól látom? Mit mert (merek) látni és láttatni?
Számomra egyik legkedvesebb könyve az Ókút (1970), ez az önéletrajzi fogantatású kötet, melyben magáról, szüleiről, gyermekkorának meghatározó szereplőiről vall. Hitbeli neveltetéséről is szó esik: „Én apám vallását követtem. Anyám a születésem idején éppen katolikus volt.”
„Anyám többrendbeli valláscseréje annyira jellemző a korra is, amelyben élt, családjára is meg őrá magára is, hogy külön bekezdést érdemel. A Jablonczayak, akiktől származott, reformátusok voltak a reformáció kezdete óta, s gályarab-mártírt is adtak a magyar protestantizmusnak, ám a Martinovics-szövetkezésbe keveredve nemcsak birtokaik legnagyobb részét konfiskálták, hanem, bűnei feledtetésére, arra is figyelmeztették az illetékes őst, hogy vagyona elvesztésével még nem tett jóvá semmit, ha azt akarja, hogy viszonylag ép bőrrel szabaduljon, térjen vissza családostul a katolikus egyház kebelébe. A gályarab leszármazottja (ó, hogy8szégyelltem gyerekkoromban ezt, ha tehettem volna, letagadom!) nem vállalta dédapja ideológiáját, nem is volt olyan bátor, mint a hajdani pap, hosszú lelkitusa után katolizált, s buzgóbb pápista lett, mint azok, akik keresztelésüktől fogva abban a hitben nevelkedtek.”
Vajon, ő aki mint az itt és másutt is kiderül, büszke volt gályarab elődjére, Jablonczay Jánosra, annak helytállására, és szégyellte e Jablonczay utódjának Martinovics mozgalomban résztvevő (börtönnel, birtokvesztéssel félemlített), önféltő gyávaságát, – mit látott, gondolt, mit mert tudni önmagáról?
Mit ír e kötetben édesanyjáról? „Anyám apja… egy Gacsáry nevű református pap lányát vette feleségül, s a századvég szokása szerint, mikor anyám meg testvérei megszülettek, gyermekei nemük szerint kaptak vallást, a lányok reformátusok lettek anyjuk, a fiúk meg katolikusok, apjuk után. Anyám tehát reformátusnak született, de hároméves korától kezdve a Jablonczayak nevelték, s dédanyám… úgy döntött, ha már ő neveli, nőjön fel csak az ő hitükben, és nem engedte református vallásoktatásra. Zárdában taníttatta, anyám gyakran elmesélte, vallási tekintetben milyen sajátságos tudatlanságban nőtt fel. Miután református volt, a többi zárdista lány katolikus hitoktatásán nem vehetett részt, a sajátjára viszont dédanyám rendelkezésére nem volt szabad eljárnia, nem tanult hát semmi tételes vallást, később ő maga csodálkozott rajta a legjobban, hogy egyáltalán voltak valamifajta fogalmai.
Mikor tizennyolc éves lett, dédanyám ráparancsolt, térjen át, ha nem teszi, leveszi róla a kezét, anyám beleegyezett… olyan határig nem volt fogalma új hite alaptételeiről s elemeiről sem, hogy múzeumban járva vagy képeket nézve olykor a legkínosabb perceket élte, mert sejtelme se volt az egyházművészet ábrázolta személyek kilétéről. Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni, gyónni egyszer volt, de felemelő és megtisztult érzés helyett inkább valami riadalmat érzett, s hitélete maga gyártotta hiedelmek összességéből állt. …
Hogy formális katolikusságát a negyvenes évek elején miért cserélte vissza eredeti vallására, a reformátusra…sokáig azzal magyaráztam, hogy a felekezeti gimnáziumban, ahol végleges állást próbáltam szerezni, tüske volt katolikus anyám…Valláscseréi egyébként, melyeket a negyvenes évek őskutató mániája idején folyton fel kellett tüntetnem, mindig gyanúba hoztak pár percre a kutató szeme előtt, irataimban annyi változásról kellett beszámolnom, hogy első pillantásra mindig reménykedett1az ellenőrző, talán mégis kiderül, hogy baj van valamelyik ősömmel. Mikor kiviláglott, hogy nincs, ennek sem örültek, volt ebben az ide-oda térésben valami lazaság, nem illett egy igazi úriemberhez.”
Mindez az Ókútban olvasható. Amikor pár hete, újra kezembe vettem az 1999-ben megjelent, kései elbeszélés gyűjteményét: Mézescsók Cerberusznak – találtam benne egy meglepő írást, Parti pénteken – címmel. Ennek alcíme: “Az író édesanyjának, Jablonczay Lenkének válasza lánya tanácskérő soraira”
Ahogy ezt a levelet olvasni kezdtem, megakadtam, tiltakoztam. Mi ez? Miért nincs sehol ez az írás (kerestem), az, amire az édesanyja itt válaszol? Mi ez? Pózol az író? Hisz ami itt, mint anyai kritika következik, azt ő nem írhatta neki, ha igaz, amit róla az Ókútban írt! Persze, majd húsz esztendő telt el az Ókút megjelenése óta. De hát édesanyja élete, 1967-ben, még az Ókút megjelenése előtt lezáródott! Mit akar itt, íly módon helyére illeszteni? Kiért? Miért? Az olvasói szemében? Vagy épphogy önmagában? Miért így? Mi változott? Ki változott azóta? És mikor? És mitől? Mit akar láttatni, mit mond el édesanyja véleményeként 1999-ben, a “legnagyobb misztériumról”? Írhatta ezt Jablonczay Lenke, akiről azt írta akkor: “Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni.”
“Hát mi vagy te, civil harangozó, mi történt a Júlia utcában, hogy ilyen nemes veretűvé váltál? Írsz tisztességes novella helyett egy olyan prózaverset, hogy Krisztus nem örülne neki, mert egyszerűbb képekkel, mint ő, nem fogalmazott senki, szívták is a fogukat a korabeli hittudósok, hogy minden parabolája nem csak érthető, de azonnal megmarad az emlékezetben. Forró témát érintettél, tudnod kellett volna, ilyen tüzes tárgyhoz csak hideg kézzel nyúlhatsz. Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író.
Kislánykorodban mertél különbözni másoktól, udvariatlanul őszinte voltál, és büszkén szenvedtél a sarokban, ahová parancsoltak, ebben a novelládban pon-tosan azt kellett volna csinálnod, ami miatt azt a dolgozatot széttépették veled: megírni, amit nem tudhatott Jeruzsálem. Itt estél a verembe, nagypénteki ábrázolásod naiv, unalmas és tudálékos, csak úgy süt a sorokból, hogy te, az író, tudod, mi történt a jeles napon, azt is, a világ visszafojtotta lélegzetét, mert megtörtént az emberiség megváltása.
Csak tudnám, mire alapozod ezt a feltételezést. A világ nem tudott semmit, az emberiség se, ez a legnagyobb misztérium a nagypéntekben, hogy Krisztuson és Istenen kívül nem tudta senki a horderejét. El ne hitesd már magaddal, hogy a nagypéntek már akkor mindenkinek nagypéntek volt, mérföldkő nemcsak a vallás, a világtörténelemben … Hogy-hogy nem érted, hogy a nagypéntek attól olyan döbbenetes nap, hogy senki se tudja róla, hogy az: vagy ilyennek ábrázold, vagy sehogy, azt semiképp ne éreztesd az olvasóval, amit te most és itt és ilyen nevelés és iskoláztatás után tudsz róla.
Szerintem akkor a Megváltón kívül minden vallási vagy állami ügyben illetékes főember úgy látta, egy felzaklatott város nyugalma, esetleg egy kirobbanó belháború elkerülése forog kockán, hát persze hogy Barabás meneküljön. Figyeld meg, ő ezen a napon szerepel először és utoljára, holott a zelóták felfelbukkannak az Írásban, de a nép védni való hazafinak tekinti a nyilván római katonával végzett gyilkost, Jézusnak meg csak Pilátus érzékelhető rokonszenve kellett, hogy elveszítse pár napos népszerűségét Jeruzsálemben. Júdást egyébként miért spóroltad ki a meséből, ábrázolhattad volna őt is. Csak Pilátus lelki élete aggasztott?
A keresztre feszítést elviselhetetlen pátosszal írtad meg, mi jut eszedbe azzal a majdnem tornádóval, amit ábrázoltál, miért képzeled te, hogy Isten haragudott, és haragjában csattog a villám, meg reng a föld nagypénteken. Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.
Csak kegyes ne légy, csak ájtatos ne, erős legyen a szöveged, nagy dolgot írsz, óriásit, a világ megváltását. Maradj hű ahhoz a gyerekhez, aki voltál… Most már a pályádon vagy, merd ábrázolni az istenembert, aki nem ismert pátoszt, de meghalt érted is, értem is, és aki nem tűrte soha sem az álnokságot, sem a szóvirágot. Ezt a novellát felejtsük el, nekem új Krisztuskép kell, új Jeruzsálem-ábrázolás, és feléjük az Isten, akinek arca sincs, csak irgalma és dicsősége…”
Valóban édesanyja szemével nézi önmagát? Nem! Nem! Nem! Úgy érzem, saját magát méri, és saját ízlése szerint vall az írás buktatóiról és önmagától való elvárásairól. Csupán édesanyja kritikája mögé bújik. Megvallana valamit, de akadályként tornyosul elé, a hogyan ne!
De hisz akkor, épp itt, ebben találtuk meg a választ arra, amit kerestünk! Amiről úgy, ahogy mások, nem akar írni. Mi köze az Evangéliumhoz? Mit hit? Milyen szépen, tisztán fogalmaz itt: “Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.” És igen, kiderül ebből az írásból az is, mennyire nem akar sem farizeusi, sem kegyeskedő lenni, ez akadályozza, ez teszi nehézzé hitének, bizonyosságának, Krisztus előtti főhajtásának mások előtti megvallását: “…Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked…”
A Mézescsók Cerberusznak, különös kötet. Hiába kerestem benne a címadó elbeszélést, magát a címet kellett megfejteni, megérteni. (a görög mitológiában szereplő háromfejű kutya, az Alvilág őrzője, ki mindenkit beenged a pokolba, de kifelé senkit sem. Aineiasz csak úgy tud kijönni, hogy olyan pogácsával eteti, melybe altató került) Szabó Magda, a már odaátra költözöttek felől ír a kötetben. Különös hatású történetek ezek. Szeretnék egyet, csak úgy dióhéjban elmondani.
Szabó Magda apai nagyapja lelkész volt Kőröstarcsán, tizennégy gyermeke született, a legkisebb az írónő édesapja volt. Hogy gyermeke és unokatestvérei meg tudják jegyezni a sok testvér nevét, édesapja versfélét írt, amit könnyedén megtanultak. Szülei rég nem éltek, mikor egyszer eszébe jutott megszámolni a versben szereplőket. Csupán tizenhárom név volt. Vajon ki volt a tizennegyedik, s miért nincs a versben? Amikor legközelebb találkozott az unokatestvéreinek gyerekeivel, épp hideg volt, valaki sálat terített rá, a másik meg rögtön lekapta róla, hogy jaj, nem szabad! Értetlenül nézte őket. Mi ez? Igaz, kicsi kora óta utálta a sálat. Szó, szót követett, kiderült az, amiről sejtelme se volt, amiből sál utálata következett. Vele egy időben született apja egyik lánytestvérének is gyereke, Özseni, ki alig egy esztendősen beteg lett, meghalt, kinek édesanyja fájdalmában eszét vesztette. Egy évvel később, mikor összejött a család (azt hitték, már túl van valamiképp gyermeke elvesztésén). Nos, ez a nagynéni egy váratlan pillanatban sálat tekert a kisgyermek Szabó Magda nyaka köré, hogy megfojtsa. Újra kellett éleszteni. Ha nincs a vendégek közt orvos, temethetik őt is. Közismert, megbecsült papcsalád, így minden tagjának megtiltották, hogy erről az esetről bárkinek szóljanak. Ezt követően törölte Szabó Magda édesapja, a versből e lánytestvér nevét. Szóval, Szabó Magda nem tudta, ill. így tudta meg, ki és miért hiányzik az általa ismert, apja tanította versből. Szabad kitalálni, miért, mi miatt érezte úgy, hogy ideje visszatenni ezt a hiányzó nevet, oda, ahol eredetileg volt, mielőtt törölték volna… Miféle lelki történés, mozdulat ez?
Egyik legizgalmasabb, egyben legtöbb nyelvre lefordított regénye: Az ajtó. Mikor megjelent, rögtön megvettem, és olvasni kezdtem, ám hamar letettem. Megtorpantam a bevezető soroknál, mert erős tiltakozás ébredt bennem. Egy időre (néhány évre) polcra került ez a könyv. Miféle mondandó állított meg?
|
|
A könyv elolvasása után levélben megszólítottam, leírtam neki mi háborított, mi állított meg mikor a kötetét kézbe vettem, és azt is, mit és hogyan értettem meg később. Csak néhány sort idézek ebből, hogy érthessük, az ő ráfelelését:
“Kedves Szabó Magda!
… Kilenc testvérem van, négy közülük lelkész lett. Most karácsonykor, amikor egyikük rákérdezett, hogy s mint vagyok, kikívánkozott belőlem, őszintén, hogy rosszul. Szó, szót követett, elmondtam neki, hogy képtelen voltam az ünnepi istentiszteleten úrvacsorát venni, s azt is, hogy miért. Hogy úgy éreztem, kép-mutatás kiállni, hogy régóta rendezetlen dolgok vesznek körül, másokkal való kapcsolódásban, akik ott állnak, és magukhoz veszik a szent jegyeket, és úgy tűnik, őket egyáltalán nem zavarja ez a rendezetlenség sem a bűnbánatban, sem a megbocsátásban, sem a megigazíttatásban. Nos, református paptestvéreim elmondták, hogy helytelenül gondolkodom, mert az egész nem így működik, hisz mindenki méltatlan, még a pap is, mégis az a papi szó old… Szóval refor-mátus paplány létemre nem tudtam, hogyan működik a mi vallásunk!? Ezért értettem rosszul Az ajtó című kötet első mondatait. Mert előbb tiltakoztam ellene, mint hogy meghallgattam volna Szabó Magdát. Pedig egészen úgy folytatja könyvbéli gondolatait, ahogy hitem, és meggyőződésem szerint, élni kéne keresztyénségünket! Már megajándékozhatott…”
“Ágnes, kedves, nagyobb örömöt nem szerezhettél volna, mint ezzel a levéllel. Mindketten köszönjük, a szívemben ma is élő Emerenc is, én is. Ha gyakorlati keresztyénséget tanultál belőle, azért is Istené a dicsőség, aki vigyázzon rád és tieidre minden utatokon. Igaz szeretettel gondolok rátok. Szabó Magda”
És a Für Elise? Az utolsó regénye. Saját életét írja, mégis belesző egy nevelt testvért, aki sose létezett… Miért? Mire kell Szabó Magdának ebben az életrajzi ihletésű kötetben egy sosemvolt testvér? Emberi mivoltunk, fájó kettősségünk ábrázolása? Hogy egyszerre vagyunk ezek is, meg azok is, ilyenek is, meg olyanok is, megigazítva is igaztalanok? Mit élünk, mi felé halad az életünk?
“…az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a mód-szeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta… Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg spárgát, a csontjaidat. (…) Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz…” (Für Elise)
Mit hitt? Mit látott? Mit értett? Mit élt? És mi? “Az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív” (Zsid.13:9) Belehalunk mi abba, amit a magunk végessége, esendősége felől látunk? Egyszer? Kétszer? Hányszor? Térdre kényszeríthet? Tehet minket Isten könyörülő szeretetére, irgalmára szorulóvá egy-egy nem kívánt történés, előhalál? Meddig még? Míg meg nem érkezünk, Isten színe elé.
Arany János balladái – Ágnes Asszony“Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak,
Oh irgalom atyja, ne hagyj el…”
és Kőmíves Kelemen balladája
“Amit raktak délig, leomlott estére
amit estig raktak, leomlott reggelre.”
(Kőmíves Kelemen)
Miféle falak épülnek, omolnak szüntelen, általunk, bennünk, közöttünk, köröttünk?
2017 április 23. vasárnap du. 4 óra
A beszélgetős délután gazdája: dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Dunszt István rajza
Rózsatéri Istentiszteletek
Ökumenikus imahét 2021 január
Énekkarunk
Gyülekezeti tavaszi üdülés – Berekfürdő
Az adó felajánlható 1 százalékáról bővebbet megtudhat az alábbiakból.
Korona és trombitaszó – Cyril Schmitt igehirdetése
Ablonczy Dániel élete és munkássága
Szeretetet kívánok én – Ablonczy Dániel
EVANGÉLIZÁCIÓ 2018 március 5-9, hétfő-péntek, este 6 óra
Gályarab magyar prédikátorok a XVII. század gyászévtizedében 1671-1681) 
Evangélium és irodalom – Egy gályarab kései utódja: SZABÓ MAGDA
Reformációs Sorozat Rózsatér – 2017 május 7.
HETI Hirdetések
Evangélium és irodalom – SZÓRA SZÓ – ARANY JÁNOS balladái – Ágnes Asszony
Húsvét – ünnepköri alkalmak
Naptár 2017 – Rózsatér
Evangélium és irodalom – SZÓRA SZÓ – ARANY JÁNOS
Igehirdetés 2017-02-19 -Ablonczy Zsolt
Gyászistentisztelet – ILLÉS LÁSZLÓNÉ, GEHL JOLÁN †80
EVANGÉLIZÁCIÓ 2017 március 20-24, hétfő-péntek, este 6 óra
Rónai András és Fehér Zorka házasságkötése 2015. 08. 14.Steszkó Ádám és Gajdos Kinga házasságkötése 2015 06 19.
Harangi Évi és Négyesi Gábor házasságkötése 2015 04 25.
Négyesi Gábor református ifjú jegyezte jövendőbeli társául Harangi Éva református hajadont
Rezsó János és Varga Ágnes házasságkötése 2014. augusztus 16
Vass Dániel és Farkas Enikő házasságkötése 2014. augusztus 9.
