Evangélium és irodalom – Egy gályarab kései utódja: SZABÓ MAGDA

Rózsatér 2017 november 2.

Budapest XIX. Jahn Ferenc u. 107

 Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes előadása

EVANGÉLIUM ÉS IRODALOM

2017 november 2.

Egy gályarab kései utódja:

SZABÓ MAGDA

(1917-2007)

Hónapok óta halasztgattam, és nehezen vállaltam el, hogy Szabó Magdáról beszéljek. Majd minden könyvét megvettem, elolvastam. Ám a mögöttem lévő évtizedek során láttam őt ilyennek is, olyannak is, éreztem szeretetre méltónak és szerethetetlennek, olykor igaznak, máskor hamisnak… Megvallom, a legfőbb ok, hogy, az Evangéliumhoz való viszonyára nézve, nem tudtam mit higgyek. Gályarab előd, külhonban képzett prédikátor ükapa, nagyapa, ő maga pedig tisztségviselő a hivatalos egyházban… Végül vállaltam a feladatot, ez egyben azt jelentette, hogy újraolvasom köteteit, annyit, amennyi az időmbe fér. És most örülök, hogy rákényszerültem, mert amit felőle gondoltam, megváltozhatott…

      Néhány évvel ezelőtt, volt egy nyár, amikor minden rám bízott táborban ugyanarról az igéről kellett beszélnem. Akik e három tábor valamelyikében ott voltak, érezniük kellett azt a súlyt, amivel ez az ige érintett: MIT LÁTSZ? Ezt kérdezi a Mindenható, Mindentlátó azoktól, akikre üzenetét akarja bízni: Jeremiástól, Ámóstól és Zakariástól. Ők, akik e kérdésre válaszolnak, pontosan azt mondják, ami az orruk előtt van, amit bárki láthat. Amit saját szemükkel látnak. Csak ezután érthetik meg, vehetik át azt a többet, ami még rejtve van, amit Isten épp ezen keresztül, népének üzen. Látni, és láttatni, ez volt a próféták dolga. Aki látást igazol, hamisít, eltéved, és másokat is tévútra visz. Aki viszont látván lát, s megszólítottként látást közvetít, az felelőssé lett, Isten és ember előtt. Márk evangéliumában olvasható az a történet, melyben egy vak megáll Jézus előtt. Ő érinti a vak szemét, aztán megkérdezi tőle: “Mit látsz, látsz-e valamit?” A válasz: “Látom az embereket, mint járkáló fákat.” (Márk 8:22-26.) Az első érintés után megtörténik a csoda, hogy az addig vak ember lát. Miért kell újra érinteni? Hogy jól lásson! Ahogy Isten lát minket, és másokat…

      Szabó Magda, azok közé tartozik, akik úgy tudnak írni, olyan megérintő, légkörteremtő varázzsal, hogy olvasója azt érzi, igaza van arra nézve, amit ír és láttat. Szüleimmel egy korosztályhoz tartozik. Tizenévesen olvastam, egymás után megjelenő, pöttyös, csíkos köteteit. Csekélyke diákzsebpénzemből hétről, hétre félretettem, amennyit csak tudtam, hogy megvehessem magamnak ezeket: Álarcosbál, Születésnap, Mondják meg Zsófikának, Abigél… Vajon miért vártam annyira regényeinek megjelenését? Akkoriban nem gondolkoztam ezen, csupán szerettem azt, amit szavával, és történeteinek fordulataival bensőmben ébreszt. Szóval ezeket a könyveket, lányregényeit, többször is elolvastam később, hogy ezt a lelkemet megkapó ízt megint érezhessem…

      Most, sok-sok évvel később újra olvastam ezeket, hogy képbe legyek (az Evangéliumhoz való viszonyára nézve), már egyértelmű számomra, mi tetszett, s azt is látom, amit akkor nem láttam. Pedig ott van, benne van az a hit, hogy  nem törvényszerű, hogy tönkre menjen az emberek élete, attól, amit élnek, ha akad, aki megmenti őket. Ahogy az ő ifjúsági regényeiben, kivétel nélkül megjelenik egy álomtanár, olyan pedagógus, aki jól lát, aki érez, aki pontosan tudja, lépi, és lépteti a megoldást… Közben persze mindegyik kötetben ott az üzenet, hogy új elvek szerint kell élni, idejétmúlt a vallásos keret, de ha igyekszünk, mi emberek, meg tudunk változni, lehet széppé az életünk… És mindezt megkapó hittel közvetíti a  történések közepette: hinnünk kell az emberi jóság erejében…

     Magyar szóbeli érettségi tételem is ő volt, mert őt választottam a ma élő írók közül, s évvégi jutalomkönyvként, a Freskó című kötet kaptam.  Ez volt az első regénye, ami a kényszerű hallgatás tíz esztendeje után, az ötvenes évek második felében megjelenhetett. Amikor olvasni kezdtem, úgy éreztem, mintha épp az hiányozna belőle, amit én Szabó Magdában úgy, de úgy szerettem. Nem ízlett. félbe is hagytam. Aztán újra belekezdtem. Ez nem olyan, mint az általam hőn szeretett ifjúsági regényei…

    Mitől más ízű? Mit közvetít? Most olvasva látok valamit, ami nekem akkor eszembe se jutott. Lehet, hogy az tette kiadhatóvá, hogy ebben a regényben, taszító, gyűlöletes minden szereplő, akinek a valláshoz köze van? Ilyen a többre törekvő, családját indulataival mérgező apa, aki mellett felesége megőrül, ilyen a veje is, az úgynevezett békepap, ki kiegyezik az ateistákkal az érvényesülésért, ilyen a fogadott fiú is,  ki az apa és család előtt eljátsza, a hűséges, szeretetre érdemes fiút, de belépni készül a kommunista pártba, és ilyen a nagyobbik lány, aki nem szól, felad, meghunnyászkodik. Az egyetlen, aki jól lát, aki érez, aki ért, aki másokért lépni kész,  az ifjabb lány, a család fekete báránya, aki húszévesen megszökött e körből, aki éli a maga tőlük, elveiktől, hitüktől szabad (szabados) életét. Szabó Magda első regénye 1958-ban jelent meg, és meghozza számára a népszerűséget, elismerést. Egyértelműnek látszik, miért is jelenhetett akkor, tíz év tiltás után, s miért követhette a regény megjelenését 1959-ben, a kommunista érában József Attila díj.  Jól látom? Mit mert (merek) látni és láttatni?

      Számomra egyik legkedvesebb könyve az Ókút (1970), ez az önéletrajzi fogantatású kötet, melyben magáról, szüleiről, gyermekkorának meghatározó szereplőiről vall. Hitbeli neveltetéséről is szó esik: „Én apám vallását követtem. Anyám a születésem idején éppen katolikus volt.”

„Anyám többrendbeli valláscseréje annyira jellemző a korra is, amelyben élt, családjára is meg őrá magára is, hogy külön bekezdést érdemel. A Jablonczayak, akiktől származott, reformátusok voltak a reformáció kezdete óta, s gályarab-mártírt is adtak a magyar protestantizmusnak, ám a Martinovics-szövetkezésbe keveredve nemcsak birtokaik legnagyobb részét konfiskálták, hanem, bűnei feledtetésére, arra is figyelmeztették az illetékes őst, hogy vagyona elvesztésével még nem tett jóvá semmit, ha azt akarja, hogy viszonylag ép bőrrel szabaduljon, térjen vissza családostul a katolikus egyház kebelébe. A gályarab leszármazottja (ó, hogy8szégyelltem gyerekkoromban ezt, ha tehettem volna, letagadom!) nem vállalta dédapja ideológiáját, nem is volt olyan bátor, mint a hajdani pap, hosszú lelkitusa után katolizált, s buzgóbb pápista lett, mint azok, akik keresztelésüktől fogva abban a hitben nevelkedtek.”

     Vajon, ő aki mint az itt és másutt is kiderül, büszke volt gályarab elődjére, Jablonczay Jánosra, annak helytállására, és szégyellte e Jablonczay utódjának Martinovics mozgalomban résztvevő  (börtönnel, birtokvesztéssel félemlített), önféltő gyávaságát, – mit látott, gondolt, mit mert tudni önmagáról?

Mit ír e kötetben édesanyjáról? „Anyám apja… egy Gacsáry nevű református pap lányát vette feleségül, s a századvég szokása szerint, mikor anyám meg testvérei megszülettek, gyermekei nemük szerint kaptak vallást, a lányok reformátusok lettek anyjuk, a fiúk meg katolikusok, apjuk után. Anyám tehát reformátusnak született, de hároméves korától kezdve a Jablonczayak nevelték, s dédanyám… úgy döntött, ha már ő neveli, nőjön fel csak az ő hitükben, és nem engedte református vallásoktatásra. Zárdában taníttatta, anyám gyakran elmesélte, vallási tekintetben milyen sajátságos tudatlanságban nőtt fel. Miután református volt, a többi zárdista lány katolikus hitoktatásán nem vehetett részt, a sajátjára viszont dédanyám rendelkezésére nem volt szabad eljárnia, nem tanult hát semmi tételes vallást, később ő maga csodálkozott rajta a legjobban, hogy egyáltalán voltak valamifajta fogalmai.

Mikor tizennyolc éves lett, dédanyám ráparancsolt, térjen át, ha nem teszi, leveszi róla a kezét, anyám beleegyezett… olyan határig nem volt fogalma új hite alaptételeiről s elemeiről sem, hogy múzeumban járva vagy képeket nézve olykor a legkínosabb perceket élte, mert sejtelme se volt az egyházművészet ábrázolta személyek kilétéről. Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni, gyónni egyszer volt, de felemelő és megtisztult érzés helyett inkább valami riadalmat érzett, s hitélete maga gyártotta hiedelmek összességéből állt. …

Hogy formális katolikusságát a negyvenes évek elején miért cserélte vissza eredeti vallására, a reformátusra…sokáig azzal magyaráztam, hogy a felekezeti gimnáziumban, ahol végleges állást próbáltam szerezni, tüske volt katolikus anyám…Valláscseréi egyébként, melyeket a negyvenes évek őskutató mániája idején folyton fel kellett tüntetnem, mindig gyanúba hoztak pár percre a kutató szeme előtt, irataimban annyi változásról kellett beszámolnom, hogy első pillantásra mindig reménykedett1az ellenőrző, talán mégis kiderül, hogy baj van valamelyik ősömmel. Mikor kiviláglott, hogy nincs, ennek sem örültek, volt ebben az ide-oda térésben valami lazaság, nem illett egy igazi úriemberhez.”

    Mindez az Ókútban olvasható. Amikor pár hete, újra kezembe vettem az 1999-ben megjelent, kései elbeszélés gyűjteményét: Mézescsók Cerberusznak – találtam benne egy meglepő írást, Parti pénteken – címmel. Ennek alcíme:     “Az író édesanyjának, Jablonczay Lenkének válasza lánya tanácskérő soraira”

    Ahogy ezt a levelet olvasni kezdtem, megakadtam, tiltakoztam. Mi ez? Miért nincs sehol ez az írás (kerestem), az, amire az édesanyja itt válaszol? Mi ez? Pózol az író? Hisz ami itt, mint anyai kritika következik, azt ő nem írhatta neki, ha igaz, amit róla az Ókútban írt! Persze, majd húsz esztendő telt el az Ókút megjelenése óta. De hát édesanyja élete, 1967-ben, még az Ókút megjelenése előtt lezáródott! Mit akar itt, íly módon helyére illeszteni? Kiért? Miért? Az olvasói szemében? Vagy épphogy önmagában?  Miért így? Mi változott? Ki változott azóta?  És mikor? És mitől? Mit akar láttatni, mit mond el édesanyja véleményeként 1999-ben,  a “legnagyobb misztériumról”? Írhatta ezt Jablonczay Lenke, akiről azt írta akkor: “Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni.”

“Hát mi vagy te, civil harangozó, mi történt a Júlia utcában, hogy ilyen nemes veretűvé váltál? Írsz tisztességes novella helyett egy olyan prózaverset, hogy Krisztus nem örülne neki, mert egyszerűbb képekkel, mint ő, nem fogalmazott senki, szívták is a fogukat a korabeli hittudósok, hogy minden parabolája nem csak érthető, de azonnal megmarad az emlékezetben.  Forró témát érintettél, tudnod kellett volna, ilyen tüzes tárgyhoz csak hideg kézzel nyúlhatsz. Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író.

  Kislánykorodban mertél különbözni másoktól, udvariatlanul őszinte voltál, és büszkén szenvedtél a sarokban, ahová parancsoltak, ebben a novelládban pon-tosan azt kellett volna csinálnod, ami miatt azt a dolgozatot széttépették veled: megírni, amit nem tudhatott Jeruzsálem. Itt estél a verembe, nagypénteki ábrázolásod naiv, unalmas és tudálékos, csak úgy süt a sorokból, hogy te, az író, tudod, mi történt a jeles napon, azt is, a világ visszafojtotta lélegzetét, mert megtörtént az emberiség megváltása.

   Csak tudnám, mire alapozod ezt a feltételezést. A világ nem tudott semmit, az emberiség  se, ez a legnagyobb misztérium a nagypéntekben, hogy Krisztuson és Istenen kívül nem tudta senki a horderejét. El ne hitesd már magaddal, hogy a nagypéntek már akkor mindenkinek nagypéntek volt, mérföldkő nemcsak a vallás, a világtörténelemben … Hogy-hogy nem érted, hogy a nagypéntek attól olyan döbbenetes nap, hogy senki se tudja róla, hogy az: vagy ilyennek ábrázold, vagy sehogy, azt semiképp ne éreztesd az olvasóval, amit te most és itt és ilyen nevelés és iskoláztatás után tudsz róla.

  Szerintem akkor a Megváltón kívül minden vallási vagy állami ügyben illetékes főember úgy látta, egy felzaklatott város nyugalma, esetleg egy kirobbanó belháború elkerülése forog kockán, hát persze hogy Barabás meneküljön. Figyeld meg, ő ezen a napon szerepel először és utoljára, holott a zelóták felfelbukkannak az Írásban, de a nép védni való hazafinak tekinti a nyilván római katonával végzett gyilkost, Jézusnak meg csak Pilátus érzékelhető rokonszenve kellett, hogy elveszítse pár napos népszerűségét Jeruzsálemben. Júdást egyébként miért spóroltad ki a meséből, ábrázolhattad volna őt is. Csak Pilátus lelki élete aggasztott?

  A keresztre feszítést elviselhetetlen pátosszal írtad meg, mi jut eszedbe azzal a majdnem tornádóval, amit ábrázoltál, miért képzeled te, hogy Isten haragudott, és haragjában csattog a villám, meg reng a föld nagypénteken. Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.

   Csak kegyes ne légy, csak ájtatos ne, erős legyen a szöveged, nagy dolgot írsz, óriásit, a világ megváltását. Maradj hű ahhoz a gyerekhez, aki voltál… Most már a pályádon vagy, merd ábrázolni az istenembert, aki nem ismert pátoszt, de meghalt érted is, értem is, és aki nem tűrte soha sem az álnokságot, sem a szóvirágot. Ezt a novellát felejtsük el, nekem új Krisztuskép kell, új Jeruzsálem-ábrázolás, és feléjük az Isten, akinek arca sincs, csak irgalma és dicsősége…”

    Valóban édesanyja szemével nézi önmagát? Nem! Nem! Nem! Úgy érzem, saját magát méri, és saját ízlése szerint vall az írás buktatóiról és önmagától való elvárásairól. Csupán édesanyja kritikája mögé bújik. Megvallana valamit, de akadályként tornyosul elé, a hogyan ne!

    De hisz akkor, épp itt, ebben találtuk meg a választ arra, amit kerestünk! Amiről úgy, ahogy mások, nem akar írni. Mi köze az Evangéliumhoz? Mit hit? Milyen szépen, tisztán fogalmaz itt: “Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.”  És igen, kiderül ebből az írásból az is, mennyire nem akar sem farizeusi, sem kegyeskedő lenni, ez akadályozza, ez teszi nehézzé hitének, bizonyosságának, Krisztus előtti főhajtásának mások előtti megvallását: “…Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked…”

    A Mézescsók Cerberusznak, különös kötet. Hiába kerestem benne a címadó elbeszélést, magát a címet kellett megfejteni, megérteni. (a görög mitológiában szereplő háromfejű kutya, az Alvilág őrzője, ki mindenkit beenged a pokolba, de kifelé senkit sem. Aineiasz csak úgy tud kijönni, hogy olyan pogácsával eteti, melybe altató került) Szabó Magda, a már odaátra költözöttek felől ír a kötetben. Különös hatású történetek ezek. Szeretnék egyet, csak úgy dióhéjban elmondani.

    Szabó Magda apai nagyapja lelkész volt Kőröstarcsán, tizennégy gyermeke született, a legkisebb az írónő édesapja volt. Hogy gyermeke és unokatestvérei meg tudják jegyezni a sok testvér nevét, édesapja versfélét írt, amit könnyedén megtanultak. Szülei rég nem éltek, mikor egyszer eszébe jutott megszámolni a versben szereplőket. Csupán tizenhárom név volt. Vajon ki volt a tizennegyedik, s miért nincs a versben? Amikor legközelebb találkozott az unokatestvéreinek gyerekeivel, épp hideg volt, valaki sálat terített rá, a másik meg rögtön lekapta róla, hogy jaj, nem szabad! Értetlenül nézte őket. Mi ez? Igaz, kicsi kora óta utálta a sálat. Szó, szót követett, kiderült az, amiről sejtelme se volt, amiből sál utálata következett. Vele egy időben született apja egyik lánytestvérének is gyereke, Özseni, ki alig egy esztendősen beteg lett, meghalt, kinek édesanyja fájdalmában eszét vesztette. Egy évvel később, mikor összejött a család (azt hitték, már túl van valamiképp gyermeke elvesztésén). Nos, ez a nagynéni egy váratlan pillanatban sálat tekert a kisgyermek Szabó Magda nyaka köré, hogy megfojtsa. Újra kellett éleszteni. Ha nincs a vendégek közt orvos, temethetik őt is. Közismert, megbecsült papcsalád, így minden tagjának megtiltották, hogy erről az esetről bárkinek szóljanak. Ezt követően törölte Szabó Magda édesapja, a versből e lánytestvér nevét. Szóval, Szabó Magda nem tudta, ill. így tudta meg, ki és miért hiányzik az általa ismert, apja tanította versből. Szabad kitalálni, miért, mi miatt érezte úgy, hogy ideje visszatenni ezt a hiányzó nevet, oda, ahol eredetileg volt, mielőtt törölték volna… Miféle lelki történés, mozdulat ez?

    Egyik legizgalmasabb, egyben legtöbb nyelvre lefordított regénye: Az ajtó. Mikor megjelent, rögtön megvettem, és olvasni kezdtem, ám hamar letettem. Megtorpantam a bevezető soroknál, mert erős tiltakozás ébredt bennem. Egy időre (néhány évre) polcra került ez a könyv. Miféle mondandó állított meg?

   A könyv elolvasása után levélben megszólítottam, leírtam neki mi háborított, mi állított meg mikor a kötetét kézbe vettem, és azt is, mit és hogyan értettem meg később. Csak néhány sort idézek ebből, hogy érthessük, az ő ráfelelését:

“Kedves Szabó Magda!

… Kilenc testvérem van, négy közülük lelkész lett. Most karácsonykor, amikor egyikük rákérdezett, hogy s mint vagyok, kikívánkozott belőlem, őszintén, hogy rosszul. Szó, szót követett, elmondtam neki, hogy képtelen voltam az ünnepi istentiszteleten úrvacsorát venni, s azt is, hogy miért. Hogy úgy éreztem, kép-mutatás kiállni, hogy régóta rendezetlen dolgok vesznek körül, másokkal való kapcsolódásban, akik ott állnak, és magukhoz veszik a szent jegyeket, és úgy tűnik, őket egyáltalán nem zavarja ez a rendezetlenség sem a bűnbánatban, sem a megbocsátásban, sem a megigazíttatásban. Nos, református paptestvéreim elmondták, hogy helytelenül gondolkodom, mert az egész nem így működik, hisz mindenki méltatlan, még a pap is, mégis az a papi szó old… Szóval refor-mátus paplány létemre nem tudtam, hogyan működik a mi vallásunk!? Ezért értettem rosszul Az ajtó című kötet első mondatait. Mert előbb tiltakoztam ellene, mint hogy meghallgattam volna Szabó Magdát. Pedig egészen úgy folytatja könyvbéli gondolatait, ahogy hitem, és meggyőződésem szerint, élni kéne keresztyénségünket! Már megajándékozhatott…”

 “Ágnes, kedves, nagyobb örömöt nem szerezhettél volna, mint ezzel a levéllel. Mindketten köszönjük, a szívemben ma is élő Emerenc is, én is. Ha gyakorlati keresztyénséget tanultál belőle, azért is Istené a dicsőség, aki vigyázzon rád és tieidre minden utatokon. Igaz szeretettel gondolok rátok.   Szabó Magda”

    És a Für Elise? Az utolsó regénye. Saját életét írja, mégis belesző egy nevelt testvért, aki sose létezett… Miért? Mire kell Szabó Magdának ebben az életrajzi ihletésű kötetben egy sosemvolt testvér? Emberi mivoltunk, fájó kettősségünk ábrázolása? Hogy egyszerre vagyunk ezek is, meg azok is, ilyenek is, meg olyanok is, megigazítva is igaztalanok? Mit élünk, mi felé halad az életünk?

“…az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a mód-szeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta… Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg spárgát, a csontjaidat. (…) Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz…” (Für Elise)

      Mit hitt? Mit látott? Mit értett? Mit élt? És mi? “Az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív” (Zsid.13:9) Belehalunk mi abba, amit a magunk végessége, esendősége felől látunk? Egyszer? Kétszer? Hányszor? Térdre kényszeríthet? Tehet minket Isten könyörülő szeretetére, irgalmára szorulóvá egy-egy nem kívánt történés, előhalál? Meddig még? Míg meg nem érkezünk, Isten színe elé.

Reformációs Sorozat Rózsatér – 2017 május 7.

Valaki azt mondta nemrég, az a baj velem, hogy mindig magamról beszélek! Igaz? Abban bizonyára, hogy mindig magam felől indulok a mondandómmal, hogy bizonyságtétellé lehessen, érinthessen, út nyíljon köztem és a másik ember között. Hitem szerint csupán az Isten által érintett érint. A reformáció évében csupa olyan emberről beszélünk, aki érintett volt. Kit így, kit úgy szólított, hívott el Istenünk, hogy amit megértett, az diktáljon számára lépést, utat, életet. Érdemes nekünk a reformátorokról beszélni? Újít, lépést ad?

Múlt héten került elém Tamás kérdése: Uram, nem tudjuk hová mégy, honnan tudnánk akkor az utat? Mit felel Jézus? Én vagyok az út, az igazság és az élet. (János 14:5-6.) Mire indít?

Sok éve, így érkezett haza az óvodából hatodik, legkisebb gyermekünk, aki akkor már sokat hallott Jézus Krisztusról: – Anya, nincs Úr Jézus! – Hogy-hogy? – hökkentem meg. – A Dóri mondta, nem látom, hát nincs. – Mikor szóhoz jutottam, azt kérdeztem tőle – És akit nem látsz, az nincs? A nővéredet se látod, mert távol él tőlünk, de ugye van? – Elgondolkodott kicsit, azután, váratlanul, ezt kérdezte: Az én Ilona Mamám a mennyben van? Mi is oda megyünk? – Igen – feleltem… Ő akkor egyszerűen lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, és hangosan imádkozott: – Úr Jézus mutasd meg az utat hozzád! – Aztán felkelt, és kiment játszani. Milyen egyszerű! Hallani, hinni, lépni. És mi? Mitől reformálódik, újul a hitünk?

 Egyszer, még a kilencvenes években, mikor együtt volt a család, Édesanyánk elsóhajtotta magát: De jó lenne, ha közülünk valaki utána járna az egykor élt Ablonczy felmenőknek! Könyvtáros lévén, magamra vettem ezt, s mikor hozzá kezdtem, igen örült buzgalmamnak.   Jó is, hogy ma került rám a sor, hogy Anyák napján szólhatok, ebben a hozzá, hozzájuk kötődő térben, egy több száz éve élt Ablonczi elődről, akit a kutatás során megtaláltam.

Édesapám sárospataki diák volt elemista korától egészen a teológia elvégzéséig. Azt mondta egyszer, mikor beszélgettünk, hogy emlékszik arra, kisdiák korában azt a feladatot kapta, hogy keressen, kutasson az ottani pataki levéltárban, hátha találkozik ősei nevével, valamelyik régi iratban. Hogy mit nézett át, arra nem emlékezett, de talált két Ablonczi-t, kinek a nevét valamikor a XVI század táján feljegyeztek, olyat, ki egykor útra kelt, külhoni egyetemeken tanult. A nevükre, s más egyébre egyáltalán nem emlékezett. Csak arra, hogy kettőt talált…

Így aztán én is Sárospatakon érdeklődtem először. Csupán egyetlen nevet találtak, Ablonczi Gáspárét, kinek 1701-ben jegyezték fel nevét az akkor épp Erdélybe menekített pataki iskola diákjai sorában. Feltételeztem, hogy nem őt találta egykor Édesapám, vagy ha igen, talán ő az egyik, de ki lehet a másik, aki tán a reformáció táján tanult külhonban? Hol, miben keressem?

Támadt egy ötletem, beírtam a Google keresőjébe a nevünket többféle változatban, és mert nem restelltem végignézni azt a temérdek közlést, felfedezhettem, Boldva község honlapján  szerepel egy Ablonczi Menyhért, aki 1578-ban alapította a református gyülekezetet! Ő lesz az! De hol tudhatnék meg róla többet?

Sokáig kerestem a külföldön tanuló magyar diákok névsorát, de amit megtaláltam, azon nem szerepelt Ablonczi nevű. Közel egy évi érdeklődő levelezés után, megtalálta valaki Szabó Géza, Halléban 1941-ben megjelent írását, A wittenbergi Magyar bursa anyakönyvét. És el is küldte nekem. Akkor láttam, igen, ott van Ablonczi Menyhért, neve, olyan nevek között, melyek rég ismerősen csengenek. Ott van, ugyanazon az oldalon szerepel Daru Pataki János, Fabricius Balázs, Ilosvai Péter, Berzeviczi Márton, Szikszai György, Sbolti Demeter…

Vajon kinek szavára, biztatására vágott egykor útnak a mi elődünk Ablonczi Menyhért? Volt támogatója, útitársa? Lehet, hogy épp a wittenbergi magyar bursát alapító Kakas Györgyel találkozott, ki onnan hazatérve Sajószentpéteren lett prédikátor? Persze, az is lehetséges, hogy az előző évek során Wittenbergben többször is megforduló, Dévai Bíró Mátyás szólította őt meg, ki járt Miskolcon, Szikszón, Kassán, Debrecenben, s ki tudná felsorolni még hol? Bárki is hívta, a hiteles szó mögötti Úr útnak indította Wittenbergbe, Melanchton-t hallgatni…

Gyerekkorunkban, mikor Édesapám a reformátorokról beszélt, nekem Melenchton Fülöp – bocsánat a kifejezésért – volt a kedvencem. Elsősorban bizonyára azért, mert úgy beszélt róla, mint aki maga is szereti, nagyra becsüli. Később, mikor olvastam Melanchtonról, életéről, munkálkodásáról, az is kiderült mi lehetett lelkesítő, vonzó egy gyerek számára:

Melancton Fülöp 1497-ben született, édesapját igen korán elvesztette, nagybátyja nevelte, taníttatta a jó eszű, tehetséges kisfiút. Első nevelője a magyar származású Hongarus János volt, latinul, görögül tanította, és eredményesen is, mert 12 évesen Heidelbergbe került az egyetemre, 14 esztendősen érettségizett, 16 esztendősen elnyerte a magisteri oktatói fokozatot. 18 évesenmeg jelent első dolgozata, s 21 esztendős, mikor megjelenik Görög nyelvtankönyve. Ezután hívták tanítani Wittenbergbe, ahol megismerte a már ott tanító Luther Mártont, hamar szót értettek, sokat beszélgettek, egyházról, hitről, megújulásról, s Melanchton Fülöp nevéhez fűződik az Ágostai hitvallás megírása is, melyben az uralkodónak hittételeiket összefoglalta…

Tudományának hire bejárta Európát, előadásainak hallgatására távol országokból özönlött az ifjúság. Görög nyelv tanítónak hívták eredetileg, s ő elő­adásokat tartott az ó- és újtestamento-mi szentirás magyarázatából, római és görög remekírókból; tanított etikát dialektikát, fizikát, matematikát. Müvei mutatják, mily alaposan értette mindezeket a dolgokat. Magas fokú műveltsége, világos előadása s a tudományokban való jártasságával kiérdemelte a Német-ország tanítója megtisztelő czimet, a mellyel korában senki se dicsekedhetett. 1523-tól 1560-ig, Melanchton haláláig 442 magyar ifjú látogatta a wittenbergi egyetemet. A magyarok külön társulatot (bursa) alakítottak. Tagjaikat vallásos buzgóságra, erényes életre, kihágások és bűntények elkerülésére s magyar ruha viselésére kötelezték.

Mikor Melanchton azt látta (1549), hogy a magyar tanulók nem igen járnak a templomba, megkérdezte tőlük: miért teszik ezt? A tanulók őszintén megmondták: nem értik a német prédikációt. Melanchton a magyarok számára a saját házában ifjúsági isteni tiszteletet tartott. Azonban a tanulók száma csakhamar annyira megszaporodott, hogy nem fértek el; ez időtől fogva az egyetem egyik tantermében tartotta meg, s mivel gazdag és szegény, ifjú és gyermek egyaránt özönlött ide, egész haláláig folytatta. Tanítványai leírták szeretett tanáruk beszédeit. Halála előtt arról beszélt nekik, miért nem kell félni a haláltól:„Megmenekülsz bűneidtől. A világosságra jutsz, Istent látni, Isten Fiát szemlélni. Megismered azokat a csodálatos titkokat, amelyeket ebben az életben nem tudtál megérteni: miért teremtettünk olyanoknak, amilyenek vagyunk, és mi a két természet egyesülése Krisztusban.”

      Luther Márton így beszélt magáról és Melanchton Fülöpről:„Én arra születtem, hogy banditákkal és ördögökkel kelljen harcolnom, s azokat leterítenem, azért könyveim sokkal viharosabbak és harciasabbak. Nekem tuskókat és fatörzseket kell irtanom, töviseket és bozótokat kivágnom, posványokat betöltenem, én goromba erdőirtó vagyok, akinek utat kell törnie és egyengetnie. Ezen viszont Melanchton Fülöp mester szelíden és csendesen jár, épít és plántál, jókedvvel vet és öntöz, erre neki Isten gazdagon juttatta adományait.”

Mi mindent adhatott át diákjainak, akik hazatértek? Mi mindent kapott tőle útravalóul a mi elődünk Ablonczy Menyhért, ki hazaérkezése után protestáns gyülekezetet alapított? 

Időközben immár dokumentálhatóan kiderült, hogy Ablonczi Menyhért 1578-ban Boldván protestáns gyülekezetet alapított, s négy esztendőn át ott szolgált. Megjelent: Bodnár Tamás: Borsod megyei prédikátorok az 1576-1652 közötti tizedjegyzékek alapján (2003), illetve Ugrai János Adattára (2007) A Tiszáninneni református egyházkerület lelkészei. És végül a Gömör vármegyei közgyűlési jegyzőkönyveiben, az Ablonczi család többi tagja közt több ízben is felbukkan a neve 1571 és 1587 között.

Négy esztendőn át, nem akármilyen körülmények közepette (felekezeti szorongattatások, török uralom, portyázások, szülőfalujának pusztulása…), a boldvai gyülekezetért fáradozik ez az általam most megismert előd: Ablonczi Menyhért. És ez a a gyülekezet ma is megvan, él, úgy hiszem abból is, ami Isten kegyelméből egykor elődünk megújult hite által vettetett.

Múlt vasárnap Boldván jártam, ahova évek óta készülök. Elődöm emléke vitt, aki egykor hallva hallott, érintődött, és elindult, hogy felkeresse a hitet ajándékozni, megújítani tudó Úr akkori szószólóit Wittenbergben. És amit szívében, lelkében onnan hazahozott, az másokért lépni kényszerítette. Különös élmény volt múlt vasárnap Boldván járni, látni az ódon szószékre fellépő Zsolt bátyámat, ki a helyi lelkész kérésére az igét hirdettte.

Milyen különös ráfelelés itt Kispest Rózsatéren az is, hogy egy kései utód, Ablonczy Dániel lelkipásztor, több száz év múltán, 1944-47-ben, a háború ezernyi megpróbáltatása közepette, gyülekezetet alapító lelkész lett. Szabad, kell, és lehet, Isten ajándékaira csodálkozni, és érte neki újra meg újra hálát adni- Neki, kinek nemzedékről, nemzedékre megmaradó a hűsége…

                                             dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes

HETI Hirdetések

Hirdetések – 2017 05 07 – KR

Evangélium és irodalom – SZÓRA SZÓ – ARANY JÁNOS balladái – Ágnes Asszony

Második alkalom:

Rózsatér 2017 április 23 vasárnap délután 4 óra

Budapest XIX. Jahn Ferenc u. 107

Arany János balladái – Ágnes Asszony

“Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak,
Oh irgalom atyja, ne hagyj el…”
és Kőmíves Kelemen balladája
“Amit raktak délig, leomlott estére
amit estig raktak, leomlott reggelre.”

(Kőmíves Kelemen)

“Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá… I.Péter 2:5.

Miféle falak épülnek, omolnak szüntelen, általunk, bennünk, közöttünk, köröttünk?

2017 április 23. vasárnap du. 4 óra

A beszélgetős délután gazdája: dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes

Dunszt István rajza

Húsvét – ünnepköri alkalmak

Naptár 2017 – Rózsatér

Evangélium és irodalom – SZÓRA SZÓ – ARANY JÁNOS

Evangélium és irodalom

Első alkalom:

Rózsatér 2017 március 26 délután 4 óra

Budapest XIX. Jahn Ferenc u. 107

Új, havonkénti beszélgetős alkalom indul, születik valamiképpen azok számára, akik nem csupán éhesek és szomjasak az életünket formálni tudó isteni kijelentésre, hanem szeretnék jobban ismerni, jobban érteni az Istenre és szavára sokféleképpen felelő írók, költők írásait. Mert mind-mind felelnek rá. Ki így, ki úgy.

Arra vállalkoznánk, azokkal, akik ezt szívesen teszik, hogy ismert vagy kevéssé ismert szerzők írásait olvasva, idézve, együtt gondolkodó beszélgetések keretében keressük, felfedezhessük, saját életünk ráfeleléseit, és érezzük annak szívszorító, s egyben szívderítő bizonyosságát, mennyire szükségünk van a minket megigazítani, megeleveníteni tudó isteni szóra, irgalomra, kegyelemre.

A beszélgető kör gazdája: dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes

Tudom,
nekem kell elindulnom,
hogy te
megérkezhess hozzám.
Elindulok,
indulj el te is,
hetedhét határon át,
vállalva lélekvesztő mélységeit,
vágyva a titkot,
mely ezernyi csodát teremhet,
nekem benned,
benned nekem,
hogy ami bennünk másé,
lehessen,
megszülessen,
és teremjen,
teremjen,
ezernyi titkot,
ezernyi csodát,
hogy fényesedjék,
hogy újjászülethessen lelkünkben,
ez a határtalanul határos,
cifra semmibe vesző,
didergő világ.

Ablonczy Ágnes

              ARANY JÁNOS               

                                       1817 – 1882

SZÓRA SZÓ

Evangélium és irodalom

Első alkalom: Rózsatér 2017 március 26 délután 4 óra

200 éve született ARANY JÁNOS, rá emlékezve, az ő írását idézve találkozunk először. Ki ne ismerné Toldi Miklós történetét, ki ne emlékezne a benne szereplőkre? De vajon a meseszerű, lebilincselő történet míves szavai között rejtőző, Istenre felelő  Arany Jánossal, az esendő emberrel találkoztunk? Az ő belső, rejtett bizonyossága, a lelke mélyében fogant, írásait látatlanul is tartó hite, életének írásaiba épülő titkai, érinthetik-e, deríthetik-e szívünket?

SÍR-VERS
Itt nyugszik Arany János szerkesztő
született 1817 március 2-án
Meghalt…

Nincs végezve itt még a cikk,
folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

Gondolkoztunk-e már azon, vajon miért hogy a Toldi trilógia első és harmadik része alig két év alatt született Ilosvay Selymes Péter írása nyomán, míg a középső részt, hiába kezdett bele, csak a halála előtti években tudta megírni, befejezni. Miért? Az is különös, hogy az első (Toldi), és a harmadik rész (Toldi estéje) oldalszámban együtt is feleannyi, mint a történet utóbb írt, időben középső része (Toldi szerelme)?

„Egyéb dolgairól hű Toldi Mikósnak
Nem érzem magamat énekkel adósnak,
Könyvbe’ sem olvastam, nem is tudakoztam;
Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam.
DALIÁS IDŐKről, mit még barna hajjal
Kezdtem, s félbe’ hagyék küzdve kórral, bajjal,
Most mikor agg lettem, hajam is fehérül:
Imhol a bús ének TOLDI SZERELMÉLrül.”

(1979)

Mi kell ahhoz, hogy ráébredjünk, hogy értsük, mi miből következik az életünkben, saját lépéseinkből, döntéseinkből, hogy ne másokra mutogassunk, ne mások ránk felelő tetteiben lássuk a dolgok, bajok, nyomorúságok okát? Az Istenre felelő ember élete ott kezdődik, mikor ráébred arra, mit nyerhet az érte megfeszített Krisztus  által, és a vég, hit által az üdv. De vajon közben, miért, hogyan, mi történik velünk? Merjük-e érteni magunkat, merjük-e felfedezni életünkben az értünk-miattunk, következményként születő történések okozóját és okát? Még a megígért- remélt befejezés előtt?

 BARÁTOM, EZÉRT JÖTTÉL? Máté 26:19.

Igehirdetés 2017-02-19 -Ablonczy Zsolt

RÓZSATÉRI IGEHIRDETÉSEK

Rózsatéri istentisztelet, 2017 02 19. – letölthető PDF

Istentisztelet, 2017. 02. 19.

Kispest Rózsatér, de. 07.00, és 10.00 óra

Igehirdető: Ablonczy Zsolt nyugdíjas lelkész.

Ének:     81. Zsoltár 1-2. vers: Örvendezzetek az erős Istennek …

Ének:   220. Dicséret 1-4. vers: Bocsásd meg Úr Isten ifjúságomnak vétkét …

Lekció:  Mk 2, 1-12. Egy gutaütött ember története, akit barátai vittek Jézushoz, akinek                                                 megbocsáttattak a bűnei, és a súlyos betegségéből is meggyógyul.

Ének:   220. Dicséret 5. vers: Bátorítsad Uram, azért biztató szóddal …

Textus: Mk 2,10. „Az ember Fiának van hatalma e földön a bűnöket megbocsátani.”

Igehirdetés: Kedves Testvérek!  A mai ige Jézus Krisztus földön érvényes hatalmáról szól, amely a bűnök megbocsátására vonatkozik, és amelyet a felolvasott ige szerinti történetben a gutaütött ember meggyógyításával erősít meg Urunk. Három üzenetet szeretnék átadni: 1.) Meglepő, hogy már akkor is voltak, akik ismerték a Názáreti Jézus hatalmát. 2.) A Názáreti Jézus messiási küldetése a bűn hatalmából való szabadítás. 3.) A betegségekből való gyógyítás a bűnbocsátó hatalom megmutatásának az eszköze. Olvasd tovább →

Gyászistentisztelet – ILLÉS LÁSZLÓNÉ, GEHL JOLÁN †80

TEMETÉS

2017 március 3 – Kispest

ILLÉS LÁSZLÓNÉ, GEHL JOLÁN (1937-2017)

Énekek: 25,1 / 25,2 / 421 / 422

2 Tim 4,6-8,18

Búcsúzók: gyermekei, 9 unokája, 1 dédunokája, unokamenye, testvére és családja, unokatestvére, rokonok, barátok, kollégák, rózsatéri és isaszegi református közösség, lelki testvérek.
Sok helyről olvashattam volna a Bibliából. Mert akik szeretik az Istent és az Ő kijelentett akaratát, napról napra olvassák a Szentírást, illik rájuk, kirajzolódik általuk az Ige igazsága. Ahogyan elhunyt testvérünk leánya és fia szeretettel megemlékeztek az édesanya életútjáról, s az emlékezésben ott volt, hogy a Bibliája a párnája mellett volt, az utolsó napon is: ezt üzeni.
Illés Lászlóné, Gehl Jolán testvérünktől búcsúzva olvashattam volna többek között az általa nagyon szeretett 73. zsoltár néhány mondatát is. Az is illik rá. „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem, te maradsz Istenem, örökké… Fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, s végül dicsőségedbe fogadsz.”
Ez a „végül” érkezett el. Pál így mondja: „…elérkezett az én elköltözésem ideje”.

Fájdalmas, hogy elérkezik, s mégis milyen rendkívüli jó, hogy elérkezik ez a”végül”. Fájdalmas nekünk, mert egy hosszú, példaadó, fegyelmezett, áldozatkészségben, szeretetben, figyelmességben, nemes harcokban, felelősségben gazdag életút záródott, s kezd el az övéinek hiányozni, napról napra jobban és jobban. És mégis, rendkívülien jó neki, mert, ahogyan a teljes mondat ott áll a zsoltárban: „…végül, dicsőségedbe fogadsz”.
Megérkezett. Illés Lászlóné Géhl Jolán testvérünk megérkezett. Az történt, amit a Prédikátor könyvében így olvasunk. „A por visszatér a földbe, a lélek pedig visszatér Istenéhez…”. Megszabadulva mindentől, ami fájdalom és szenvedés. Ami töredékes. Ami elmúlásra van ítélve attól a pillanattól kezdve, hogy fogant az anyaméhben. És bármeddig is tart Isten kegyelmében a földi porhüvely, a lelket is hordozó testi lét, egyszer, de jó, hogy elérkezik az elköltözésünk ideje, mert mindazt, amit Isten megígért az övéinek, csak így lesz kézzelfoghatóvá. Pál apostol vallja és hirdeti: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus.”
És azután, csak azután tulajdoníttatik nékünk igazágul és valóságosan, amit Isten megígért.
A dicsőség tere. A semmi mással össze nem hasonlítható minősített élettér. Minden korláttól mentes, bűnt már nem ismerő, testi bajokkal nem küszködő, Isten színe előtti, dicsőséges tér. Új ég és új föld világába való belépés. És hálával, és istendicsérettel való tapasztalása annak, hogy ott „Isten letöröl a szemünkről minden könnyet, halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, mert az elsők valóban elmúltak.”
És éppen azért, mert Isten az övéinek ezt készíti, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, a földi életútnak is a legfontosabb és legdöntőbb lelki-szellemi eseménye, hogy ezt mihamarabb megtudjuk, s hittel szívbe fogadjuk. Semmi más vigasztalása nincs az emberek, a test korlátozottsága, nyomorúsága miatt, mint hogy „végül dicsőségébe fogad minket” a mi kegyelmes Istenünk. Összehasonlíthatatlan két életút. Az, amelyben valakinek mindvégig nem marad más, mint hogy szembesüljön, nem azt cselekszem, ami akarok, hanem azt cselekszem, amit nem akarok, vagy pedig az, amiben mindvégig hihetem és tudhatom, hogy Krisztus Jézus tökéletes áldozata alapján, van utam az Isten dicsőségébe.
Életünk legnagyobb ajándéka annak megértése, hogy van Megváltónk, aki átemel a múlandóból, annak minden nehezen szenvedhető és hordozható valóságából, átemel a múlhatatlanba, az élet igazi, teljes terébe.
Illés Lászlóné Gehl Jolán testvérünknek megadatott ez az ajándék. Összetetten és gazdagon. Isten előkészítő, közvetett szeretetével és az egészen személyesen átélhető kegyelemben. 80 esztendős hosszú életútja legelső szakaszában Isten drága eszközei a szülei voltak. Hitükkel, felelős magatartásukkal, a növekvő gyermeknek nem csak a testben való gyarapodásával törődve, hanem a lelkiekkel is. Megálltak e kedves szülők Istennek rózsatéri otthonában, és a keresztség ajándékát kérték lányuk számára. És énekelhették kicsiny gyermekük nevében is: „Nem éltem még e föld színén, te értem megszülettél, még rólad mit sem tudtam én, tulajdonoddá tettél. Még meg sem formált szent kezed, már elválasztál engemet, hogy társam légy a földön.” És a növekvő élet otthon is, a gyülekezetben is gyarapodhatott abban a titokban, hogy Jézus Krisztus szereti őt. És az első, személyes vallomásban, a konfirmációban ezt ki is fejezhette. Ötvöződött ebben az egyházi hagyomány azzal, amit Isten lelke igazán munkált benne. S mert Istentől késztetve, emberi elhatározásokkal, s gazdag kegyelemben el lett vetve a hit százszorosát is teremni tudó magja, azután végbement, valójában az egész életút mentén, amit Jézus egyik példázatában így mondott: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal, a mag sarjad és nő, ő pedig nem tudja hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi…itt az aratás.”
Ha a kegyelemben megnyert élő hit alapjára épül az ember élete, akkor majd minden érthető, de mindenképpen hordozható lesz. Akkor az örömök is Isten dicsőségét szolgálják, és a nehezek is ebben a lelki keretben élhetők: „Tudjuk pedig, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” Sok-sok ilyen örömeseményt, majd felnőtt élete mentén, annak derekán, a végén, nehéz, súlyos állapotú, könnyekkel is megharcolt fájdalmat élhetett át. Jób vallomásának első felét gyakorta, s a nem kívánt második felét is, szükségesen, Isten rendeléséből, ki kellett mondani: örömmel egyrészt, és alázattal, megrendülve másrészt: „Az Úr adta… áldott legyen az Ő neve… Az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve.”
Szüleiért nagyon hálás volt, társát nagyon szerette, gyermekeiért nagyon felelős életet élt, unokáiért, s majd megszületett dédunokájáért egyenként adott hálát. Őket ajándékul kapva, csendességeiben bizonnyal számtalanszor imádkozta: „Az Úr adta, áldott legyen az Ő neve.”
Hűséggel ragaszkodott a lelki közösséghez. Megbecsülte a Rózsatéren élő testvéreket, életútja záró évtizedében Isaszegre kerülve, az ott élő református gyülekezetben is helyet talált.
Szolgálta az Urat, az élő Istent, mert megértette, micsoda áldozatot hozott érte is Jézus Krisztus. Szolgálta úgy, hogy az igenje mindig igen volt, hogy példaadó hűséget mutatott, s ebben örömét is találta. És mondta mindezekért is, igaz szavakkal, hálásan: „Az Úr adta… áldott legyen az Ő neve….”
Hitet megpróbáló, megrendítő eseményeket is átélt. Gyászt, elveszített szüleiben, nehezen érthető isteni akaratot férje elvesztésében, elhordozni való töréseket a családban, s az életút végén betegsége elfogadásában, a végső útra való készülésében élt át súlyos próbatételeket. Voltak könnyek, nyugtalanságok, szomorúságok.
De Isten mellé ált ezekben a harcoknak. Vívódásokkal, de alázattal megélt, és megnemesedő hittel ezekben az életút eseményekben is ki tudta mondani: „Az Úr adta, vette el… áldott legyen az Ő neve.”
Hadd idézzek néhány sort a neki is kedves Reményik Sándor költeményből. Voltak hasonló küzdelmei, és csodái.
„Először sírsz…
…Azután imádkozol.
Aztán megfeszíted körömszakadtáig maradék-erőd.
Akarsz eget ostromló akarattal…
…S akkor – magától – megnyílik az ég…
…Akkor – magától – megszűnik a vihar.
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény…
…Ez a magától – ez a kegyelem.”
Isten gyermekeinek élete mindig üzenetet is hordoz. Elsősorban a körülötte élőknek. Amikor pedig az életút lezáródik, akkor különösen is felerősödik ez a hagyaték. Kedves testvére, gyermekei, unokái, családtagok, lelki testvérek, értitek-e mit üzen – nektek is – az élő Isten?
Megfogalmaztátok-e már magatokban, kit és mit is ajándékozott nektek Isten, rajta keresztül?
A legnemesebb megfogalmazással hadd adjak erre rész szerinti választ.
„…töreked igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál.”
Biztosan van ennél személyesebben is fogalmazható hagyaték. Gyermekeknek, unokáknak, testvérnek, családnak, atyafiaknak. Ne maradjon el. Legyen világos, egyértelmű válaszunk a kérdésre: Miért adta, ajándékozta nekünk Isten e drága életet, Illés Lászlóné Gehl Jolán életét?
Isten élő Lelke teremtsen szívünkben vigasztalni képes hálát. Így búcsúzzunk. Ez legyen az igazi forrása megbékélésünknek.
A kedves búcsúzó család minden tagja, gyermekei, 9 unokája, dédunokája, unokamenye, testvére és családja, unokatestvére, rokonok, barátok, kollégák, mindannyian mondjuk, valljuk együtt: „Az Úr adta, az Úr vette el, dicsőségébe fogadta, megérkezett. Áldott legyen az Ő neve.”
Ámen

EVANGÉLIZÁCIÓ 2017 március 20-24, hétfő-péntek, este 6 óra

2017 Evangélizáció letölthető plakát