Hozzászólások rozsater

Énekkarunk

Énekkarunk az elmúlt vasárnap a megyei kórustalálkozón ihletetten, tisztán, értékesen énekelt. Öröm volt hallgatni. Hamar meghozta gyümölcsét az áldozatkész hozzáállás, a megújult kedv, s a csütörtök esti próbákra szánt idő. Legközelebb Húsvétkor hallhatjuk őket.
Köszönjük! Nagy Béla képei

Gyülekezeti tavaszi üdülés – Berekfürdő

 

Az adó felajánlható 1 százalékáról bővebbet megtudhat az alábbiakból.

Tisztelettel kéri a presbitérium a gyülekezet tagjait, és támogatóit, hogy ne csak éljünk az adó 1-1 % adta lehetőséggel, hanem késztessük arra a körülöttünk élőket, akik tanácstalanok, hogy felajánlják-e, s kinek a támogatásukat, segítsék a nekünk kedves ügyeket. Református egyházunkat ill. Templom Alapítványunkat az elmúlt évben is sokan támogatták, szeretettel kérjük ez évben is.

A Magyarországi Református Egyház technikai száma: 0066 
Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány: 19700131-2-43
Simeon Rózsatéri Öregotthon: 18042821-1-43

Nyilatkozat letöltése

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Törvény adta lehetőségünk van adónk 1+1%-ával rendelkezni.
Adónk első 1%-ával református egyházunkat támogathatjuk, amely ebből finanszírozza szociális intézményeit, múzeumait, egészségügyi intézményeit. A másik 1%-t valamely közhasznú intézmény (alapítvány) támogatására fordíthatjuk. Gyülekezetünk alapítványán keresztül közvetlenül a Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány  és a Simeon Rózsatéri Öregotthon létét segíthetjük.

A Magyarországi Református Egyház technikai száma: 0066 
Kispest-Rózsatéri Templom Alapítvány: 19700131-2-43
Simeon Rózsatéri Öregotthon: 18042821-1-43

Nyilatkozat letöltése

Korona és trombitaszó – Cyril Schmitt igehirdetése

KORONA ÉS TROMBITASZÓ – CYRIL SCHMITT IGEHIRDETÉSE

Kispest-Rózsatér, 2018. április 8.

 letölthető igehirdetés

A video megtekintése  Készítette: Ablonczy Zsolt

Kedves Barátaink és Testvéreink,

Micsoda öröm, hogy ma itt lehetünk köztetek! Szívből köszönjük, a meghívást, a befogadást, és a vendégszeretetet. Hálásak vagyunk azért, hogy egy számunkra idegen helyen olyan emberekkel találkozhatunk, akik mégsem idegenek számunkra, hanem testvéreink, s ez egy igen nagy kiváltság! A Zürich közelében lévő Rapperswil-Jonai Református Gyülekezet üdvözletét és áldáskívánását hozzuk nektek.

Hadd köszönjem meg Krisztinának és a gyülekezet felelős vezetőinek, hogy ma itt hirdethetem az igét.

Ahhoz a dalhoz szeretnék néhány gondolatot fűzni, amelyet a Gospelmoods kórus az imént Casey vezetésével énekelt. Az ének egy királyi koronáról és egy trombitaszóról szól.

“Korona lesz a fejemen, amikor megszólal a trombitaszó.” Mit is jelent ez? Mit keres egymás mellett a trombitaszó és a korona?

Kezdjük az ének egyszerűbb részével: Lesz egy koronám.

Emlékeznek arra, hogy mikor volt a fejükön utoljára korona? Svájcban, a Háromkirályok napját, január 6-án egy úgynevezett háromkirályok kaláccsal ünnepeljük. Mindegyik kalácsban el van rejtve egy kicsi műanyag király. Aki azt megtalálja, az kap egy koronát, és egész nap ő lehet a király. Ő határozhatja meg, ki mit csinál azon a napon. Aztán egy nappal később visszaáll a régi rend, minden megy tovább úgy, ahogy azelőtt.

De nálunk, ebben az évben nem így történt. Mert a mi kislányunk egyik nap hazajött az óvodából és azt mondta: Apa, ebben a házban én vagyok a király. Én döntöm el, hogy mi legyen. És neked engedelmeskedned kell. És mondta mindezt korona nélkül… 🙂 Úgy tűnik, az óvodában ezzel a témával foglalkoztak, és a lányomnak nagyon tetszett az ötlet, hogy ő mondhatja meg, mi történjen, és ne a szülei, akik a legtöbbször úgyis rossz döntéseket hoznak.

A korona szimbólumával valamennyien összekapcsoljuk a királyság fogalmát. És aki király, annak hatalma van. Ez így van. Mert a király uralkodik a népe felett. Sok dologban ő dönt a nép helyett. Ez persze azt is jelenti, hogy én, mint a nép része, a hatalmam egy részét delegálom egy másik személynek, akit nem ritkán felelőssé teszek azért, ami aztán velem történik, őt okolom azért, ha rosszul megy a sorom.

Érdekes, hogy Isten népének, Izráelnek viszonylag későn lett királya, mert attól féltek, hogy a király elvitathatja Isten helyét, mint ahogy ez a környezetükben így is történt.

Hogy mit jelent koronát hordani, ezt Önök valószínűleg jobban tudják, mint mi, svájciak, akiknek történelmünk során soha nem volt királyunk. A magyar nép történetében a királyság az első keresztyén királlyal, Istvánnal ígéretesen indult, akit Kr.u. 1000-ben koronáztak meg. 55 király kapta meg azután a szent koronát, akiket jogszerűen magyar királlyá koronáztak. És a korona tovább él a mai napig az ország címerében. Éppen ezért a virágvasárnapi történet talán még közelebb áll hozzátok, mint hozzám vagy hozzánk, svájciakhoz.

Azon a napon, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, nagy királyként, várva várt megmentőként ünnepelték. Ebben a pillanatban még nem hord koronát, de néhány nappal később kap egyet. Nem a koronázási ünnepen,  hanem keresztre feszítése   előtt, halála helyén, az emberi mérték szerinti legnagobb megalázás és csőd helyszínén. Akár ironikusnak is tűnhet, hogy éppen ebben a helyzetben kap  töviskoronát. – Vagy mégsem?

Hallgassuk meg a szenvedéstörténetet János evangélista elbeszélésében. A 19.vers 25-30.versét olvasom:

“Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, valamint Magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: Szomjazom! Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve ízsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: Elvégeztetett! És fejét lehajtva kilehelte lelkét.”

Ha jó értem mindazt, amit János Jézus haláláról ír, akkor a kereszt nem a legmélyebb, hanem éppen a legmagasztosabb pontja Jézus életének, melyben földi küldetését betölti. Mert ezért jött a világra Jézus. És ezzel a jelentéssel az ének egész szövege új értelmezést nyer.

Vigyázz, mert nem tudod, mikor jön el az a nap, melyen Jézus elkéri  a Te lelkedet. Amikor dolgozol, amikor harcolsz az igazságért, királyi ruhát és koronát kell hordanod. Koronát kell viselnem, ha a trombiták megszólalnak, amint a lábam Sion földjét megérinti, leteszem nagy terhemet és dicsőségbe öltözöm, hozzá kiáltok és elmondom neki a saját történetemet. Amint meglátom Jézust, elmondom neki minden problémámat, dicsőségbe öltözöm, hozzá kiáltok és elmondom neki a saját élettörténetemet.

Igen, ennek a Jézusnak, aki a kereszten meghalt értünk, neki szeretném elmesélni az élettörténetemet, szeretném felvenni a királyi ruhámat és a koronámat. Mert neki elmondhatok mindent, hiszen él, feltámadt a halálból és megígérte, hogy visszajön. Ezeket a gondolatokat találjuk meg a Thessalonikabeliekhez írt első levélben, 4,16:

“Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak.”

Igen, ha Krisztus Király visszajön, felhangzik a trombitaszó, és megszabadulok végre minden szenvedéstől. De ez az idők végezetekor fog majd megtörténni – mit tegyek addig?

Feltehetjük a kérdést: Tényleg ilyen sokáig kell várnom? Vagy a szeretet Királyának gyermekeként már most hordhatom a koronát? Fel szabad vennem a királyi ruhát? Azt gondolom, hogy igen, akkor, ha azt tesszük, ami az ének elején áll:

Vigyázz, mert nem tudod, mikor jön el az a nap, amikor Isten elkéri a Te lelkedet. Amikor dolgozol, harcolsz az igazságért, palástot és koronát kell hordanod.

Mivel nem tudjuk, mikor jön el az Úr, jól tesszük, ha minden nap Isten akarata és igazsága szerint élünk, de nem azért, mert Isten szeretetére és kegyelmére rá kell szolgálnunk, hanem azért, mert a legnagyobb ajándék az, hogy királyi gyermekek lehetünk,  és ezért nem is kívánunk mást, mint elvinni a világba Isten szeretetét, s csak erről énekelni, csak ezért élni. Vagy nem így van?

Ámen

A video megtekintése

 

Ablonczy Dániel élete és munkássága

Készül Ablonczy Dánielről egy gyűjtőhonlap, melyben megpróbáljuk rendkívül széleskörű tevékenységét összegyűjteni és az érdeklődő olvasó elé tárni.

 

 

A honlap címe:

Dr. Ablonczy Dániel élete és munkássága

 

Szeretetet kívánok én – Ablonczy Dániel

Ablonczy Dániel összes könyvei és munkássága megtalálhatóak ezen az oldalon:

ablonczydaniel.rozsater.hu

„Hóseás azt vállalta, hogy a Szentlélek szája, pennája legyen. A szerzőség mégis megilleti Hóseást, hiszen próféciái saját életfáján virágoznak ki, és érnek meg. Márpedig a fa is azáltal él, hogy gyökereivel megkapaszkodik a föld rétegeiben, levelein és gyökérzetén át magába szívja a nap, a levegő és a föld tápanyagát, erőit. Így érlel a fa gyümölcsöt, s azt mondjuk, hogy ami rajta terem, az ő gyümölcse.” (18.oldal)

„Vallásával, életmódjával, gondolkodásával szinte minden kor elégedett. Próféták azért támadnak, ha gyűlölethullámok veszik is őket körül, hogy kimondják a ma csődjét, és megmutassák a kiutat,
hogy képmutatásainkat és tévedéseinket leleplezzék. A prófétáknak rendszerint a vallásos nemzedékek a legnagyobb ellenségei, ami azt mutatja, hogy az Isten iránti engedelmesség a valláson belül is, örök kérdése marad az embernek. A prófétai revízió, a vallásos megszokások kárára is, a szív revízióját igényli. Nem jobb szokásokért vagy külső reformokért harcol. A szív, az értelem és akarat világának figyelmét akarja Isten új, eddig nem látott gondolataira irányítani. Ezért nem véletlen, hogy Hóseás feddő próféciája ugyanúgy a próféták üldözésének gondolatával zárul, mint Jézus vádbeszéde a farizeusok ellen (Mt 23). Keresztyénségünk kegyelmes megítéltetése idején, a szívünk akkor nem lesz kárvallott, ha
fel tudunk figyelni életünkben és sorsunkban Isten új tanácsaira és feltámad a bizalmunk további vezetése iránt.” (183. oldal)

EVANGÉLIZÁCIÓ 2018 március 5-9, hétfő-péntek, este 6 óra

E V A N G É L I Z Á C I Ó

Kispest Rózsatéri Református Templom – 2018. Március 5-9.

1196 Budapest XIX. Jáhn F. u. 107.

 

Öt este a gyülekezet titkáról

 

 

Ti vagytok a világ világossága”

                                                         (Mt 5,13-16)                                                                               

 

 

1.) Hétfő, március 5. Este 18.00 óra

Fényforrás a szívben

Igehirdetés: „Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben..”                                                                (2Kor 4,6; 2Pét 1,19)

            Bizonyságtétel: a.) Akkortól másképpen láttam a dolgokat –

                                      b.) Átalakultak a törekvéseim is –   

 

2.) Kedd, március 6. Este 18.00 óra

A világosságban láthatóvá válik az igazság

Igehirdetés:  „A rejtett dolgok napvilágra kerülnek…féljetek attól, aki megöl” (Lk 12,1-5)

            Bizonyságtétel: a.) Felfedeztem a sötét dolgok félelmes szövevényét –

                                      b.) Vágy ébredt szívemben a sötétségből világosságba térni –Március

 

3.) Szerda, március 7. Este 18.00 óra

Nincs könnyű győzelem a sötétség hatalma felett

Igehirdetés: „Azért jelent meg az Istennek Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3,8)

            Bizonyságtétel: a.) Elcsüggedtem a sötét miatt, kétség vett körül –

                                      b.) Jézus Krisztus mégsem hagyott magamra –                                      

 

4.) Csütörtök, március 8. Este 18.00 óra

Isten népén a világ szeme

Igehirdetés: „Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy az emberek lássák…” (Mt 5,13-16)

            Bizonyságtétel: a.) Azt hittem sohase veszik észre rajtam, hogy Jézus van a szívemben 

                                      b.) A kívül állók is várták, hogy mit fogok tenni –

 

5.) Péntek, március 9. Este 18.00 óra

A hívők lámpása az ige

Igehirdetés: „Lábaimnak szövétneke a Te igéd, ösvényem világossága..” Zsolt 119,105

            Bizonyságtétel: a.) Néhány fontos dolog az életemből, amiben eligazított az ige –

                                      b.) Láttam, és dicsőítettem a mennyei Atyát …       

 

Igehirdető: Ablonczy Zsolt ny.lelkész, bizonyságtévők: Hétfő: Beke Gábor, Beke Juhász Ágnes. Kedd: Juhász Tamás, Ablonczy Zsoltné. Szerda: Pulfer Renáta, Szabó Vanka Ingrid. Csütörtök: Dr.Michna Ottóné, Juhász Tamásné. Péntek: Juhász Barnabás, Juhászné Hargita Zsuzsanna – ifjúsági missziós munkatársak.

 

Szeretettel várunk!         Vasárnap de: 10.00  Záró-istentiszteletet és úrvacsora közösséget tartunk.

 

Gályarab magyar prédikátorok a XVII. század gyászévtizedében 1671-1681) 

Rózsatéri Egyháztörténeti Percek 

2017 november 19. vasárnap, Ablonczy Zsolt előadása

 

Megemlékezések a REFORMÁCIÓ 500. évfordulója alkalmából

Gályarab magyar prédikátorok a XVII. század gyászévtizedében 1671-1681) 

1. Európa vallási térképe a XVII. század közepén

2. A Császári Magyarország, és a török hódoltság területei, ahonnan 1674-ben Pozsonyba idézett Szelepcsényi György érsek csaknem 400 ágostai és helvét vallást követő lelkészt és iskolamestert.

Sárga vonal:Török hódoltság – Kék vonal:Erdélyi Fejedelemség – Piros vonal: Magyar Királyság – Lila vonal:A beidézések a szomszédterületekre is kiterjedtek

3. Kedves Testvérek! 1606-ban a Bocskai-szabadságharcot lezáró bécsi béke után meghozott törvények biztosították Magyarországon a szabad vallásgyakorlatot a városoknak, nemeseknek, végvári katonáknak, ami azt jelentette, hogy megszerveződhetett a protestáns gyülekezetek és egyházszervezet zsinati kánonokkal szabályozott szabad élete. Iskolák alakultak, prédikátorok, tanítók képeztettek szerte az országban, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Várad, Gyulafehérvár, Kolozsvár kollégiumai adták a képzett protestáns lelkészeket. Az 1608. évi törvényben: „hogy a vallás szabad gyakorlata mindenütt szabad legyen, és annak szabad élvezetében senkit se akadályozzanak” adta meg a szabadság alapját, és ez így volt szinte egész Európában. A magyarországi protestánsok kiirtását I. Lipót trónra lépésével, mégis elhatározták Bécsben s következett a katonai erőszakkal biztosított törvénytelen ellenreformáció. Ennek legáltalánosabban jellemző kegyetlenkedéseit az úgynevezett „gyászévtized” alatt (1671-1681) tették meg. Ebbe tartozik a gályarabnak eladott lelkészek és iskolamesterek ellen hozott intézkedés is. 

3/a. A Pápai és a Sárospataki Kollégium a XVII. században

3/b. Más református kollégiumok:

            

 

 

 

 

4. A Pozsonyi vésztörvényszékre valamennyi általuk elérhető (mind  a királyság által, mind a török vagy az erdélyi fejedelmek által uralt) területekről minden vezető protestáns személyt beidéztek. Az 1674 március 5-re beidézettek egyharmada nem jelent meg, elbujdosott, vagy menedéket talált a hívei között. A csaknem 400 prédikátor és iskolamester közül megjelentek 250-en.    
A vésztörvényszék előtt megjelentek szembe kerültek a vádakkal, és a kiszabott halálítélettel.4/a. Miért jelentek meg? – Meggyőződésük volt, hogy kötelességük Krisztus igazságának oltalmazása, a rájuk bízott ekklésia népének védelme, hiszen itt hamis vádak alapján Istennek és a Krisztusnak az ügye háborgattatott, azt fel nem vállalni káros és gyalázatos bűn.- Mert ha elfutnak, az otthon hagyott védtelen ekklésia elfoglalására alkalma lett volna az üldözőknek.- Mert ha mind megfutamodtak volna, azzal okot adtak volna, hogy pártütéssel vádolják őket.- Mert a bátor kiállást kívánták meg mind az okos politikusaik (hiszen a törvény védte őket), mind a reformált hitüket követő híveik (hiszen a törvény védte őket) egyaránt.

4/b. Mi volt a vád ellenük? Majláth Miklós a király fiskusa (ügyésze) már a citáló levélben megfogalmazta a vádat:„A törvénybe idézett papok mindnyájan elhagyván Istennek és embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot, és így a királyt is bálványimádóknak kiáltották a prédikáló székből. A boldogságos szent szüzet, a megholt szenteket és Krisztus képét káromlották. A rebelliseket és a király ellenségeit segítették, valamint a töröknek Magyarország megvételére utat nyitottak. Mivel ezekkel az Istent és a királyt megbántották, ítéletük; a fejük és mindenük elvesztése”

Kiskomáromi Györgybucsui prédikátoridéző levele

Sélyei István pápai lelkész, szuperintendenst felszólították, hogy válaszoljon a felhozott vádra. Azt válaszolta szelíden, hogy ő nem akar az ő kegyelmes királyával perlekedni, de ha azok a vádak igazak lennének, akkor ők akármilyen ítéletre méltók volnának, ám a megfogalmazott vádak sem őt sem a társait nem érintik, igazat adni nem tud addig, amíg a vádakat hiteles bizonyságokkal meg nem bizonyítják. Nem kell a rebelliót a protestáns prédikátorokra fogni, hiszen a király elleni rebellió fészke a pápistáknál rakatott, nevezetesen Lippai György érseknél.  Miskolczi Mihály füleki prédikátor (meghalt azután a chitai börtönben) arra a kívánságra, hogy a halált elkerülve írják alá az elébük tett kötelezvény valamelyikét (vagy 1. visszatérnek a római katolikus hitre, vagy 2. lemondanak hivatalukról és elhagyják híveiket, vagy 3. külföldre távoznak az országból): válaszolva kijelentette, azt ő nem teheti, hogy semmi bűnüket nem tudván büntetést válasszanak maguknak. Az összes vád ráfogás, egyik sem felel meg a valóságnak. Valamennyi vádat cáfolni tudták!
5. Az alá nem írókat vasba verték és különböző várakba hurcolták, rongyokban, mezítláb, éheztetve, rabszolga munkába törve, ütlegelve és kínoztatva a katonák szidalmazása, gyalázkodása, és csúfolódása által. Többen a kínzásokba belehaltak, voltak, akik megszöktek, néhányan nem bírva a szenvedést aláírtak és elhagyták az országot. 89-en voltak, akik nem tántorodtak el. 

 

 

 

 

 

 

1675 márciusára már sokan belehaltak a gyötrettetésbe, de az akkor még különböző börtönökben leledző, és az utat elviselni véltek közül 41-et Ausztrián át Triesztbe, majd Nápolyba hajszoltak. Nápolyban aztán eladták az útban még megmaradt 30 prédikátort a gályákra, evezőhúzó raboknak. 
6/a. A gályákra valóban leláncolták Séllyei István pápai püspök lelkészt, Kocsi Csergő Bálint pápai professzort, Harsányi István rimaszombati, Czeglédi Péter lévai, Bátorkeszi István veszprémi, Sajószentpéteri Márton hetényi, Alistáli György szőnyi, Füleki István naprágyi, Kálnai Péter putnoki, Karasznai Mihály keleméri, Komáromi Sülye István ácsi, Köpeczi Balázs szkárosi, Körmendi György barsi, Otrokócsi Fóris Ferenc rimaszécsi, Szalóczi Mihály zubogyi, Szilvási István császári, Szodói Balogh András sárói, Szomódi János szendi, Ujvári János mezőörsi, Jablonczay János bélyei, református lelkészeket, és Simonyi Péter református tanítót, valamint Borhidai Miklós szentandrási, Bugány Miklós sajógömöri, Leporini Miklós poltári, Nikléczi Boldizsár alsósztregovai, Nikléczi Sámuel újbányai, Túróczi Végl András füleki, Zsedényi István gördicsei evangélikus lelkészeket, és Paulovics Mihály turóczszentmártoni, valamint Steller Tamás besztercebányai evangélikus tanítókat.  
6/b. A 400 beidézett, a közülük otthon elbujdosott, vagy lemészárolt, vagy a reverzálist kényszerítve aláíró lelkipásztorok és iskola rektorok neveit, de a szenvedéseikbe belehaltakat mindenképpen fel kellene sorolni. A protestáns gyülekezetek szabad prédává lettek, a törvény nem védte meg őket. Hasonlóan a párizsi vérnászhoz (szt.Bertalan éjszakáján 20-40.000 hugenottát öltek meg) a magyarországi protestáns gyülekezetek tagjai közül sokakat (30-50.000 református és evangélikus gyülekezeti tagot) lemészároltak, elüldöztek, rekatolizálásra kényszerítettek a pozsonyi vésztörvényszék ítéletei után. Pásztoraik nem térhettek vissza törvényes hivatalaikba, mind földönfutóvá lettek. Csoda, hogy ma vannak gyülekezeteink!
7. Ezek a minden képzeletet felülmúló jogtalanságok irányították rá a nyugati protestánsok figyelmét a magyar prédikátorok és a több mint 400 magyar protestáns gyülekezet szorongattatásaira. 

A közbeavatkozás a gályára láncolt prédikátorok szabadítására, a  holland hajóhad Nápoly elleni fenyegető felvonulásával történt meg, amikor de Ruyter Mihály tengernagy ultimátumára 1676. február 11- én elengedték őket, ám ehhez Lipót császár csak a korábbi feltételekkel, és a fejenként 50 arany megfizetése árán adta hozzájárulását. A reverzálist, hogy többé nem térnek haza, helyettük Bruinix holland nagykövet írta alá Bécsben, az aranyakat a svájci reformátusok gyűjtötték össze. 
A gályarabok megszabadultak ugyan, de az itthoni jogtalanságok nem zárultak be, az ellenreformáció hittérítése a fegyveres hatalom segítségével folytatódott tovább kiváltva a kurucok Bécs elleni későbbi felkelését.
A gályapadról Séllyei Istvánt erőszakkal kellett felemelni, mert még akkor is azt vallotta Kocsi Csergő Bálintnak, hogy; „Nem hagyhatjuk el szenvedéseink keresztjét amíg hazánkban ismét nem biztosítják a szabad vallásgyakorlást”

Készült 2017 november 19-én, Kispesten, Ablonczy Zsolt, ny.ref.lelkipásztor összeállításával, a Magyar Református Egyház Története című kötet (Budapest 1949) alapján.

Evangélium és irodalom – Egy gályarab kései utódja: SZABÓ MAGDA

Rózsatér 2017 november 2.

Budapest XIX. Jahn Ferenc u. 107

 Dr. Michna Ottóné, Ablonczy Ágnes előadása

 

EVANGÉLIUM ÉS IRODALOM

2017 november 2.

 

Egy gályarab kései utódja:

SZABÓ MAGDA

(1917-2007)

Hónapok óta halasztgattam, és nehezen vállaltam el, hogy Szabó Magdáról beszéljek. Majd minden könyvét megvettem, elolvastam. Ám a mögöttem lévő évtizedek során láttam őt ilyennek is, olyannak is, éreztem szeretetre méltónak és szerethetetlennek, olykor igaznak, máskor hamisnak… Megvallom, a legfőbb ok, hogy, az Evangéliumhoz való viszonyára nézve, nem tudtam mit higgyek. Gályarab előd, külhonban képzett prédikátor ükapa, nagyapa, ő maga pedig tisztségviselő a hivatalos egyházban… Végül vállaltam a feladatot, ez egyben azt jelentette, hogy újraolvasom köteteit, annyit, amennyi az időmbe fér. És most örülök, hogy rákényszerültem, mert amit felőle gondoltam, megváltozhatott…

      Néhány évvel ezelőtt, volt egy nyár, amikor minden rám bízott táborban ugyanarról az igéről kellett beszélnem. Akik e három tábor valamelyikében ott voltak, érezniük kellett azt a súlyt, amivel ez az ige érintett: MIT LÁTSZ? Ezt kérdezi a Mindenható, Mindentlátó azoktól, akikre üzenetét akarja bízni: Jeremiástól, Ámóstól és Zakariástól. Ők, akik e kérdésre válaszolnak, pontosan azt mondják, ami az orruk előtt van, amit bárki láthat. Amit saját szemükkel látnak. Csak ezután érthetik meg, vehetik át azt a többet, ami még rejtve van, amit Isten épp ezen keresztül, népének üzen. Látni, és láttatni, ez volt a próféták dolga. Aki látást igazol, hamisít, eltéved, és másokat is tévútra visz. Aki viszont látván lát, s megszólítottként látást közvetít, az felelőssé lett, Isten és ember előtt. Márk evangéliumában olvasható az a történet, melyben egy vak megáll Jézus előtt. Ő érinti a vak szemét, aztán megkérdezi tőle: “Mit látsz, látsz-e valamit?” A válasz: “Látom az embereket, mint járkáló fákat.” (Márk 8:22-26.) Az első érintés után megtörténik a csoda, hogy az addig vak ember lát. Miért kell újra érinteni? Hogy jól lásson! Ahogy Isten lát minket, és másokat

      Szabó Magda, azok közé tartozik, akik úgy tudnak írni, olyan megérintő, légkörteremtő varázzsal, hogy olvasója azt érzi, igaza van arra nézve, amit ír és láttat. Szüleimmel egy korosztályhoz tartozik. Tizenévesen olvastam, egymás után megjelenő, pöttyös, csíkos köteteit. Csekélyke diákzsebpénzemből hétről, hétre félretettem, amennyit csak tudtam, hogy megvehessem magamnak ezeket: Álarcosbál, Születésnap, Mondják meg Zsófikának, Abigél… Vajon miért vártam annyira regényeinek megjelenését? Akkoriban nem gondolkoztam ezen, csupán szerettem azt, amit szavával, és történeteinek fordulataival bensőmben ébreszt. Szóval ezeket a könyveket, lányregényeit, többször is elolvastam később, hogy ezt a lelkemet megkapó ízt megint érezhessem…

      Most, sok-sok évvel később újra olvastam ezeket, hogy képbe legyek (az Evangéliumhoz való viszonyára nézve), már egyértelmű számomra, mi tetszett, s azt is látom, amit akkor nem láttam. Pedig ott van, benne van az a hit, hogy  nem törvényszerű, hogy tönkre menjen az emberek élete, attól, amit élnek, ha akad, aki megmenti őket. Ahogy az ő ifjúsági regényeiben, kivétel nélkül megjelenik egy álomtanár, olyan pedagógus, aki jól lát, aki érez, aki pontosan tudja, lépi, és lépteti a megoldást… Közben persze mindegyik kötetben ott az üzenet, hogy új elvek szerint kell élni, idejétmúlt a vallásos keret, de ha igyekszünk, mi emberek, meg tudunk változni, lehet széppé az életünk… És mindezt megkapó hittel közvetíti a  történések közepette: hinnünk kell az emberi jóság erejében…

     Magyar szóbeli érettségi tételem is ő volt, mert őt választottam a ma élő írók közül, s évvégi jutalomkönyvként, a Freskó című kötet kaptam.  Ez volt az első regénye, ami a kényszerű hallgatás tíz esztendeje után, az ötvenes évek második felében megjelenhetett. Amikor olvasni kezdtem, úgy éreztem, mintha épp az hiányozna belőle, amit én Szabó Magdában úgy, de úgy szerettem. Nem ízlett. félbe is hagytam. Aztán újra belekezdtem. Ez nem olyan, mint az általam hőn szeretett ifjúsági regényei…

    Mitől más ízű? Mit közvetít? Most olvasva látok valamit, ami nekem akkor eszembe se jutott. Lehet, hogy az tette kiadhatóvá, hogy ebben a regényben, taszító, gyűlöletes minden szereplő, akinek a valláshoz köze van? Ilyen a többre törekvő, családját indulataival mérgező apa, aki mellett felesége megőrül, ilyen a veje is, az úgynevezett békepap, ki kiegyezik az ateistákkal az érvényesülésért, ilyen a fogadott fiú is,  ki az apa és család előtt eljátsza, a hűséges, szeretetre érdemes fiút, de belépni készül a kommunista pártba, és ilyen a nagyobbik lány, aki nem szól, felad, meghunnyászkodik. Az egyetlen, aki jól lát, aki érez, aki ért, aki másokért lépni kész,  az ifjabb lány, a család fekete báránya, aki húszévesen megszökött e körből, aki éli a maga tőlük, elveiktől, hitüktől szabad (szabados) életét. Szabó Magda első regénye 1958-ban jelent meg, és meghozza számára a népszerűséget, elismerést. Egyértelműnek látszik, miért is jelenhetett akkor, tíz év tiltás után, s miért követhette a regény megjelenését 1959-ben, a kommunista érában József Attila díj.  Jól látom? Mit mert (merek) látni és láttatni?

      Számomra egyik legkedvesebb könyve az Ókút (1970), ez az önéletrajzi fogantatású kötet, melyben magáról, szüleiről, gyermekkorának meghatározó szereplőiről vall. Hitbeli neveltetéséről is szó esik: „Én apám vallását követtem. Anyám a születésem idején éppen katolikus volt.”

„Anyám többrendbeli valláscseréje annyira jellemző a korra is, amelyben élt, családjára is meg őrá magára is, hogy külön bekezdést érdemel. A Jablonczayak, akiktől származott, reformátusok voltak a reformáció kezdete óta, s gályarab-mártírt is adtak a magyar protestantizmusnak, ám a Martinovics-szövetkezésbe keveredve nemcsak birtokaik legnagyobb részét konfiskálták, hanem, bűnei feledtetésére, arra is figyelmeztették az illetékes őst, hogy vagyona elvesztésével még nem tett jóvá semmit, ha azt akarja, hogy viszonylag ép bőrrel szabaduljon, térjen vissza családostul a katolikus egyház kebelébe. A gályarab leszármazottja (ó, hogy8szégyelltem gyerekkoromban ezt, ha tehettem volna, letagadom!) nem vállalta dédapja ideológiáját, nem is volt olyan bátor, mint a hajdani pap, hosszú lelkitusa után katolizált, s buzgóbb pápista lett, mint azok, akik keresztelésüktől fogva abban a hitben nevelkedtek.”

     Vajon, ő aki mint az itt és másutt is kiderül, büszke volt gályarab elődjére, Jablonczay Jánosra, annak helytállására, és szégyellte e Jablonczay utódjának Martinovics mozgalomban résztvevő  (börtönnel, birtokvesztéssel félemlített), önféltő gyávaságát, – mit látott, gondolt, mit mert tudni önmagáról?

Mit ír e kötetben édesanyjáról? „Anyám apja… egy Gacsáry nevű református pap lányát vette feleségül, s a századvég szokása szerint, mikor anyám meg testvérei megszülettek, gyermekei nemük szerint kaptak vallást, a lányok reformátusok lettek anyjuk, a fiúk meg katolikusok, apjuk után. Anyám tehát reformátusnak született, de hároméves korától kezdve a Jablonczayak nevelték, s dédanyám… úgy döntött, ha már ő neveli, nőjön fel csak az ő hitükben, és nem engedte református vallásoktatásra. Zárdában taníttatta, anyám gyakran elmesélte, vallási tekintetben milyen sajátságos tudatlanságban nőtt fel. Miután református volt, a többi zárdista lány katolikus hitoktatásán nem vehetett részt, a sajátjára viszont dédanyám rendelkezésére nem volt szabad eljárnia, nem tanult hát semmi tételes vallást, később ő maga csodálkozott rajta a legjobban, hogy egyáltalán voltak valamifajta fogalmai.

Mikor tizennyolc éves lett, dédanyám ráparancsolt, térjen át, ha nem teszi, leveszi róla a kezét, anyám beleegyezett… olyan határig nem volt fogalma új hite alaptételeiről s elemeiről sem, hogy múzeumban járva vagy képeket nézve olykor a legkínosabb perceket élte, mert sejtelme se volt az egyházművészet ábrázolta személyek kilétéről. Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni, gyónni egyszer volt, de felemelő és megtisztult érzés helyett inkább valami riadalmat érzett, s hitélete maga gyártotta hiedelmek összességéből állt. …

Hogy formális katolikusságát a negyvenes évek elején miért cserélte vissza eredeti vallására, a reformátusra…sokáig azzal magyaráztam, hogy a felekezeti gimnáziumban, ahol végleges állást próbáltam szerezni, tüske volt katolikus anyám…Valláscseréi egyébként, melyeket a negyvenes évek őskutató mániája idején folyton fel kellett tüntetnem, mindig gyanúba hoztak pár percre a kutató szeme előtt, irataimban annyi változásról kellett beszámolnom, hogy első pillantásra mindig reménykedett1az ellenőrző, talán mégis kiderül, hogy baj van valamelyik ősömmel. Mikor kiviláglott, hogy nincs, ennek sem örültek, volt ebben az ide-oda térésben valami lazaság, nem illett egy igazi úriemberhez.”

    Mindez az Ókútban olvasható. Amikor pár hete, újra kezembe vettem az 1999-ben megjelent, kései elbeszélés gyűjteményét: Mézescsók Cerberusznak – találtam benne egy meglepő írást, Parti pénteken – címmel. Ennek alcíme:     “Az író édesanyjának, Jablonczay Lenkének válasza lánya tanácskérő soraira”

    Ahogy ezt a levelet olvasni kezdtem, megakadtam, tiltakoztam. Mi ez? Miért nincs sehol ez az írás (kerestem), az, amire az édesanyja itt válaszol? Mi ez? Pózol az író? Hisz ami itt, mint anyai kritika következik, azt ő nem írhatta neki, ha igaz, amit róla az Ókútban írt! Persze, majd húsz esztendő telt el az Ókút megjelenése óta. De hát édesanyja élete, 1967-ben, még az Ókút megjelenése előtt lezáródott! Mit akar itt, íly módon helyére illeszteni? Kiért? Miért? Az olvasói szemében? Vagy épphogy önmagában?  Miért így? Mi változott? Ki változott azóta?  És mikor? És mitől? Mit akar láttatni, mit mond el édesanyja véleményeként 1999-ben,  a “legnagyobb misztériumról”? Írhatta ezt Jablonczay Lenke, akiről azt írta akkor: “Jézus életét csak felületesen ismerte, vallása szentségeivel, amíg még élhetett velük, se nagyon tudott mit kezdeni.”

Hát mi vagy te, civil harangozó, mi történt a Júlia utcában, hogy ilyen nemes veretűvé váltál? Írsz tisztességes novella helyett egy olyan prózaverset, hogy Krisztus nem örülne neki, mert egyszerűbb képekkel, mint ő, nem fogalmazott senki, szívták is a fogukat a korabeli hittudósok, hogy minden parabolája nem csak érthető, de azonnal megmarad az emlékezetben.  Forró témát érintettél, tudnod kellett volna, ilyen tüzes tárgyhoz csak hideg kézzel nyúlhatsz. Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked, úgy dolgoztál, mint egy túlkoros gimnazista, aki a felekezeti iskolában pontosan azt írja meg, amit akárki jó tollú osztálytársa, nem egy leendő író.

  Kislánykorodban mertél különbözni másoktól, udvariatlanul őszinte voltál, és büszkén szenvedtél a sarokban, ahová parancsoltak, ebben a novelládban pon-tosan azt kellett volna csinálnod, ami miatt azt a dolgozatot széttépették veled: megírni, amit nem tudhatott Jeruzsálem. Itt estél a verembe, nagypénteki ábrázolásod naiv, unalmas és tudálékos, csak úgy süt a sorokból, hogy te, az író, tudod, mi történt a jeles napon, azt is, a világ visszafojtotta lélegzetét, mert megtörtént az emberiség megváltása.

   Csak tudnám, mire alapozod ezt a feltételezést. A világ nem tudott semmit, az emberiség  se, ez a legnagyobb misztérium a nagypéntekben, hogy Krisztuson és Istenen kívül nem tudta senki a horderejét. El ne hitesd már magaddal, hogy a nagypéntek már akkor mindenkinek nagypéntek volt, mérföldkő nemcsak a vallás, a világtörténelemben … Hogy-hogy nem érted, hogy a nagypéntek attól olyan döbbenetes nap, hogy senki se tudja róla, hogy az: vagy ilyennek ábrázold, vagy sehogy, azt semiképp ne éreztesd az olvasóval, amit te most és itt és ilyen nevelés és iskoláztatás után tudsz róla.

  Szerintem akkor a Megváltón kívül minden vallási vagy állami ügyben illetékes főember úgy látta, egy felzaklatott város nyugalma, esetleg egy kirobbanó belháború elkerülése forog kockán, hát persze hogy Barabás meneküljön. Figyeld meg, ő ezen a napon szerepel először és utoljára, holott a zelóták felfelbukkannak az Írásban, de a nép védni való hazafinak tekinti a nyilván római katonával végzett gyilkost, Jézusnak meg csak Pilátus érzékelhető rokonszenve kellett, hogy elveszítse pár napos népszerűségét Jeruzsálemben. Júdást egyébként miért spóroltad ki a meséből, ábrázolhattad volna őt is. Csak Pilátus lelki élete aggasztott?

  A keresztre feszítést elviselhetetlen pátosszal írtad meg, mi jut eszedbe azzal a majdnem tornádóval, amit ábrázoltál, miért képzeled te, hogy Isten haragudott, és haragjában csattog a villám, meg reng a föld nagypénteken. Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.

   Csak kegyes ne légy, csak ájtatos ne, erős legyen a szöveged, nagy dolgot írsz, óriásit, a világ megváltását. Maradj hű ahhoz a gyerekhez, aki voltál… Most már a pályádon vagy, merd ábrázolni az istenembert, aki nem ismert pátoszt, de meghalt érted is, értem is, és aki nem tűrte soha sem az álnokságot, sem a szóvirágot. Ezt a novellát felejtsük el, nekem új Krisztuskép kell, új Jeruzsálem-ábrázolás, és feléjük az Isten, akinek arca sincs, csak irgalma és dicsősége…”

    Valóban édesanyja szemével nézi önmagát? Nem! Nem! Nem! Úgy érzem, saját magát méri, és saját ízlése szerint vall az írás buktatóiról és önmagától való elvárásairól. Csupán édesanyja kritikája mögé bújik. Megvallana valamit, de akadályként tornyosul elé, a hogyan ne!

    De hisz akkor, épp itt, ebben találtuk meg a választ arra, amit kerestünk! Amiről úgy, ahogy mások, nem akar írni. Mi köze az Evangéliumhoz? Mit hit? Milyen szépen, tisztán fogalmaz itt: “Krisztus megharcolta e nemes harcot, s porban feküdt előtte a halál. Isten nem lezárt, hanem újrakezdett valamit a fia által, és soha nem lehet már elhitetni az emberiséggel, hogy nem történt semmi különös nagypénteken.”  És igen, kiderül ebből az írásból az is, mennyire nem akar sem farizeusi, sem kegyeskedő lenni, ez akadályozza, ez teszi nehézzé hitének, bizonyosságának, Krisztus előtti főhajtásának mások előtti megvallását: “…Nagy eseményt kívántál rögzíteni, de tótágast állt a stílusérzéked…”

    A Mézescsók Cerberusznak, különös kötet. Hiába kerestem benne a címadó elbeszélést, magát a címet kellett megfejteni, megérteni. (a görög mitológiában szereplő háromfejű kutya, az Alvilág őrzője, ki mindenkit beenged a pokolba, de kifelé senkit sem. Aineiasz csak úgy tud kijönni, hogy olyan pogácsával eteti, melybe altató került) Szabó Magda, a már odaátra költözöttek felől ír a kötetben. Különös hatású történetek ezek. Szeretnék egyet, csak úgy dióhéjban elmondani.

    Szabó Magda apai nagyapja lelkész volt Kőröstarcsán, tizennégy gyermeke született, a legkisebb az írónő édesapja volt. Hogy gyermeke és unokatestvérei meg tudják jegyezni a sok testvér nevét, édesapja versfélét írt, amit könnyedén megtanultak. Szülei rég nem éltek, mikor egyszer eszébe jutott megszámolni a versben szereplőket. Csupán tizenhárom név volt. Vajon ki volt a tizennegyedik, s miért nincs a versben? Amikor legközelebb találkozott az unokatestvéreinek gyerekeivel, épp hideg volt, valaki sálat terített rá, a másik meg rögtön lekapta róla, hogy jaj, nem szabad! Értetlenül nézte őket. Mi ez? Igaz, kicsi kora óta utálta a sálat. Szó, szót követett, kiderült az, amiről sejtelme se volt, amiből sál utálata következett. Vele egy időben született apja egyik lánytestvérének is gyereke, Özseni, ki alig egy esztendősen beteg lett, meghalt, kinek édesanyja fájdalmában eszét vesztette. Egy évvel később, mikor összejött a család (azt hitték, már túl van valamiképp gyermeke elvesztésén). Nos, ez a nagynéni egy váratlan pillanatban sálat tekert a kisgyermek Szabó Magda nyaka köré, hogy megfojtsa. Újra kellett éleszteni. Ha nincs a vendégek közt orvos, temethetik őt is. Közismert, megbecsült papcsalád, így minden tagjának megtiltották, hogy erről az esetről bárkinek szóljanak. Ezt követően törölte Szabó Magda édesapja, a versből e lánytestvér nevét. Szóval, Szabó Magda nem tudta, ill. így tudta meg, ki és miért hiányzik az általa ismert, apja tanította versből. Szabad kitalálni, miért, mi miatt érezte úgy, hogy ideje visszatenni ezt a hiányzó nevet, oda, ahol eredetileg volt, mielőtt törölték volna… Miféle lelki történés, mozdulat ez?

    Egyik legizgalmasabb, egyben legtöbb nyelvre lefordított regénye: Az ajtó. Mikor megjelent, rögtön megvettem, és olvasni kezdtem, ám hamar letettem. Megtorpantam a bevezető soroknál, mert erős tiltakozás ébredt bennem. Egy időre (néhány évre) polcra került ez a könyv. Miféle mondandó állított meg?

„Az én vallásom nem ismeri az egyéni gyónást, mi a pap szájával ismerjük el, bűnösök vagyunk, kárhozatra méltók, mert minden módon vétettünk a parancsolatok ellen. Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket. Én most adok.”

    Mi zavart engem? Mi háborított? Miféle bűnbánatról, miféle feloldozásról beszél? Hogy csak a pap szájával, hogy csak közösen, és csak a pap által? És ha igen, akkor ez neki (és nekünk) lehet kevés? Akkoriban vettem újra kezembe e kötetét, mikor már szenvedtem attól a gondolattól és megtapasztalástól, hogy az úrvacsora után semmi sem változik, ugyanaz folytatódik bennem és a köröttem lévőkben, és a közösségbeli kapcsolódásokban. Rá kellett ébredtem, mi a baj a „mi vallásgyakorlatunkkal” Azzal, ahogyan és amilyen változatlan szívvel és élettel gyakoroljuk. Hisz ha súlytalan a bűnvállalás, súlytalan a megbocsátó feloldozás is. Hogyan, mi által érezhetjük meg a bűn igazi súlyát, ha az a tudás nem teszi már súlyossá, hogy Krisztus meghalt értünk? Szabó Magda erről próbál írni. Ahhoz, hogy valaki szabad legyen, el kell vállalni, nem csupán Isten előtt, hanem azok előtt is, akik között él…

„Ez a könyv nem Istennek készült, aki ismeri zsigereimet, nem is az árnyaknak, akik mindenre tanúk, és figyelik ébrenlétem és álmaim óráit, hanem az embereknek. Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül, de ennek az a feltétele, hogy kimondjam: én öltem meg Emerencet. Ezen az se módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”

     Megéltem, magam bőrén tapasztaltam, milyen, mikor én magam ítélem el önmagamat, és nem segít az Isten előtti vállalás. Akaratlan erő kényszerít, az elvállalásra, még, még, hogy megszabadulhassak attól, ami megkötöz és vádol. Ilyenkor az sem állít meg, mit fognak gondolni rólam, s miféle címkét hordozok majd megvallott tettem nyomán azok szemében, akik megvethetnek, elítélnek?

 

   A könyv elolvasása után levélben megszólítottam, leírtam neki mi háborított, mi állított meg mikor a kötetét kézbe vettem, és azt is, mit és hogyan értettem meg később. Csak néhány sort idézek ebből, hogy érthessük, az ő ráfelelését:

“Kedves Szabó Magda!

… Kilenc testvérem van, négy közülük lelkész lett. Most karácsonykor, amikor egyikük rákérdezett, hogy s mint vagyok, kikívánkozott belőlem, őszintén, hogy rosszul. Szó, szót követett, elmondtam neki, hogy képtelen voltam az ünnepi istentiszteleten úrvacsorát venni, s azt is, hogy miért. Hogy úgy éreztem, kép-mutatás kiállni, hogy régóta rendezetlen dolgok vesznek körül, másokkal való kapcsolódásban, akik ott állnak, és magukhoz veszik a szent jegyeket, és úgy tűnik, őket egyáltalán nem zavarja ez a rendezetlenség sem a bűnbánatban, sem a megbocsátásban, sem a megigazíttatásban. Nos, református paptestvéreim elmondták, hogy helytelenül gondolkodom, mert az egész nem így működik, hisz mindenki méltatlan, még a pap is, mégis az a papi szó old… Szóval refor-mátus paplány létemre nem tudtam, hogyan működik a mi vallásunk!? Ezért értettem rosszul Az ajtó című kötet első mondatait. Mert előbb tiltakoztam ellene, mint hogy meghallgattam volna Szabó Magdát. Pedig egészen úgy folytatja könyvbéli gondolatait, ahogy hitem, és meggyőződésem szerint, élni kéne keresztyénségünket! Már megajándékozhatott…”

 “Ágnes, kedves, nagyobb örömöt nem szerezhettél volna, mint ezzel a levéllel. Mindketten köszönjük, a szívemben ma is élő Emerenc is, én is. Ha gyakorlati keresztyénséget tanultál belőle, azért is Istené a dicsőség, aki vigyázzon rád és tieidre minden utatokon. Igaz szeretettel gondolok rátok.   Szabó Magda”

    És a Für Elise? Az utolsó regénye. Saját életét írja, mégis belesző egy nevelt testvért, aki sose létezett… Miért? Mire kell Szabó Magdának ebben az életrajzi ihletésű kötetben egy sosemvolt testvér? Emberi mivoltunk, fájó kettősségünk ábrázolása? Hogy egyszerre vagyunk ezek is, meg azok is, ilyenek is, meg olyanok is, megigazítva is igaztalanok? Mit élünk, mi felé halad az életünk?

“…az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a mód-szeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta… Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg spárgát, a csontjaidat. (…) Légy bátor, minden előhalál csak erősít, mikor földre rogysz…” (Für Elise)

      Mit hitt? Mit látott? Mit értett? Mit élt? És mi? “Az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív” (Zsid.13:9) Belehalunk mi abba, amit a magunk végessége, esendősége felől látunk? Egyszer? Kétszer? Hányszor? Térdre kényszeríthet? Tehet minket Isten könyörülő szeretetére, irgalmára szorulóvá egy-egy nem kívánt történés, előhalál? Meddig még? Míg meg nem érkezünk, Isten színe elé.

Reformációs Sorozat Rózsatér – 2017 május 7.

Valaki azt mondta nemrég, az a baj velem, hogy mindig magamról beszélek! Igaz? Abban bizonyára, hogy mindig magam felől indulok a mondandómmal, hogy bizonyságtétellé lehessen, érinthessen, út nyíljon köztem és a másik ember között. Hitem szerint csupán az Isten által érintett érint. A reformáció évében csupa olyan emberről beszélünk, aki érintett volt. Kit így, kit úgy szólított, hívott el Istenünk, hogy amit megértett, az diktáljon számára lépést, utat, életet. Érdemes nekünk a reformátorokról beszélni? Újít, lépést ad?

Múlt héten került elém Tamás kérdése: Uram, nem tudjuk hová mégy, honnan tudnánk akkor az utat? Mit felel Jézus? Én vagyok az út, az igazság és az élet. (János 14:5-6.) Mire indít?

Sok éve, így érkezett haza az óvodából hatodik, legkisebb gyermekünk, aki akkor már sokat hallott Jézus Krisztusról: – Anya, nincs Úr Jézus! – Hogy-hogy? – hökkentem meg. – A Dóri mondta, nem látom, hát nincs. – Mikor szóhoz jutottam, azt kérdeztem tőle – És akit nem látsz, az nincs? A nővéredet se látod, mert távol él tőlünk, de ugye van? – Elgondolkodott kicsit, azután, váratlanul, ezt kérdezte: Az én Ilona Mamám a mennyben van? Mi is oda megyünk? – Igen – feleltem… Ő akkor egyszerűen lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, és hangosan imádkozott: – Úr Jézus mutasd meg az utat hozzád! – Aztán felkelt, és kiment játszani. Milyen egyszerű! Hallani, hinni, lépni. És mi? Mitől reformálódik, újul a hitünk?

 Egyszer, még a kilencvenes években, mikor együtt volt a család, Édesanyánk elsóhajtotta magát: De jó lenne, ha közülünk valaki utána járna az egykor élt Ablonczy felmenőknek! Könyvtáros lévén, magamra vettem ezt, s mikor hozzá kezdtem, igen örült buzgalmamnak.   Jó is, hogy ma került rám a sor, hogy Anyák napján szólhatok, ebben a hozzá, hozzájuk kötődő térben, egy több száz éve élt Ablonczi elődről, akit a kutatás során megtaláltam.

Édesapám sárospataki diák volt elemista korától egészen a teológia elvégzéséig. Azt mondta egyszer, mikor beszélgettünk, hogy emlékszik arra, kisdiák korában azt a feladatot kapta, hogy keressen, kutasson az ottani pataki levéltárban, hátha találkozik ősei nevével, valamelyik régi iratban. Hogy mit nézett át, arra nem emlékezett, de talált két Ablonczi-t, kinek a nevét valamikor a XVI század táján feljegyeztek, olyat, ki egykor útra kelt, külhoni egyetemeken tanult. A nevükre, s más egyébre egyáltalán nem emlékezett. Csak arra, hogy kettőt talált…

Így aztán én is Sárospatakon érdeklődtem először. Csupán egyetlen nevet találtak, Ablonczi Gáspárét, kinek 1701-ben jegyezték fel nevét az akkor épp Erdélybe menekített pataki iskola diákjai sorában. Feltételeztem, hogy nem őt találta egykor Édesapám, vagy ha igen, talán ő az egyik, de ki lehet a másik, aki tán a reformáció táján tanult külhonban? Hol, miben keressem?

Támadt egy ötletem, beírtam a Google keresőjébe a nevünket többféle változatban, és mert nem restelltem végignézni azt a temérdek közlést, felfedezhettem, Boldva község honlapján  szerepel egy Ablonczi Menyhért, aki 1578-ban alapította a református gyülekezetet! Ő lesz az! De hol tudhatnék meg róla többet?

Sokáig kerestem a külföldön tanuló magyar diákok névsorát, de amit megtaláltam, azon nem szerepelt Ablonczi nevű. Közel egy évi érdeklődő levelezés után, megtalálta valaki Szabó Géza, Halléban 1941-ben megjelent írását, A wittenbergi Magyar bursa anyakönyvét. És el is küldte nekem. Akkor láttam, igen, ott van Ablonczi Menyhért, neve, olyan nevek között, melyek rég ismerősen csengenek. Ott van, ugyanazon az oldalon szerepel Daru Pataki János, Fabricius Balázs, Ilosvai Péter, Berzeviczi Márton, Szikszai György, Sbolti Demeter…

Vajon kinek szavára, biztatására vágott egykor útnak a mi elődünk Ablonczi Menyhért? Volt támogatója, útitársa? Lehet, hogy épp a wittenbergi magyar bursát alapító Kakas Györgyel találkozott, ki onnan hazatérve Sajószentpéteren lett prédikátor? Persze, az is lehetséges, hogy az előző évek során Wittenbergben többször is megforduló, Dévai Bíró Mátyás szólította őt meg, ki járt Miskolcon, Szikszón, Kassán, Debrecenben, s ki tudná felsorolni még hol? Bárki is hívta, a hiteles szó mögötti Úr útnak indította Wittenbergbe, Melanchton-t hallgatni…

Gyerekkorunkban, mikor Édesapám a reformátorokról beszélt, nekem Melenchton Fülöp – bocsánat a kifejezésért – volt a kedvencem. Elsősorban bizonyára azért, mert úgy beszélt róla, mint aki maga is szereti, nagyra becsüli. Később, mikor olvastam Melanchtonról, életéről, munkálkodásáról, az is kiderült mi lehetett lelkesítő, vonzó egy gyerek számára:

Melancton Fülöp 1497-ben született, édesapját igen korán elvesztette, nagybátyja nevelte, taníttatta a jó eszű, tehetséges kisfiút. Első nevelője a magyar származású Hongarus János volt, latinul, görögül tanította, és eredményesen is, mert 12 évesen Heidelbergbe került az egyetemre, 14 esztendősen érettségizett, 16 esztendősen elnyerte a magisteri oktatói fokozatot. 18 évesenmeg jelent első dolgozata, s 21 esztendős, mikor megjelenik Görög nyelvtankönyve. Ezután hívták tanítani Wittenbergbe, ahol megismerte a már ott tanító Luther Mártont, hamar szót értettek, sokat beszélgettek, egyházról, hitről, megújulásról, s Melanchton Fülöp nevéhez fűződik az Ágostai hitvallás megírása is, melyben az uralkodónak hittételeiket összefoglalta

Tudományának hire bejárta Európát, előadásainak hallgatására távol országokból özönlött az ifjúság. Görög nyelv tanítónak hívták eredetileg, s ő elő­adásokat tartott az ó- és újtestamento-mi szentirás magyarázatából, római és görög remekírókból; tanított etikát dialektikát, fizikát, matematikát. Müvei mutatják, mily alaposan értette mindezeket a dolgokat. Magas fokú műveltsége, világos előadása s a tudományokban való jártasságával kiérdemelte a Német-ország tanítója megtisztelő czimet, a mellyel korában senki se dicsekedhetett. 1523-tól 1560-ig, Melanchton haláláig 442 magyar ifjú látogatta a wittenbergi egyetemet. A magyarok külön társulatot (bursa) alakítottak. Tagjaikat vallásos buzgóságra, erényes életre, kihágások és bűntények elkerülésére s magyar ruha viselésére kötelezték.

Mikor Melanchton azt látta (1549), hogy a magyar tanulók nem igen járnak a templomba, megkérdezte tőlük: miért teszik ezt? A tanulók őszintén megmondták: nem értik a német prédikációt. Melanchton a magyarok számára a saját házában ifjúsági isteni tiszteletet tartott. Azonban a tanulók száma csakhamar annyira megszaporodott, hogy nem fértek el; ez időtől fogva az egyetem egyik tantermében tartotta meg, s mivel gazdag és szegény, ifjú és gyermek egyaránt özönlött ide, egész haláláig folytatta. Tanítványai leírták szeretett tanáruk beszédeit. Halála előtt arról beszélt nekik, miért nem kell félni a haláltól:„Megmenekülsz bűneidtől. A világosságra jutsz, Istent látni, Isten Fiát szemlélni. Megismered azokat a csodálatos titkokat, amelyeket ebben az életben nem tudtál megérteni: miért teremtettünk olyanoknak, amilyenek vagyunk, és mi a két természet egyesülése Krisztusban.”

      Luther Márton így beszélt magáról és Melanchton Fülöpről:„Én arra születtem, hogy banditákkal és ördögökkel kelljen harcolnom, s azokat leterítenem, azért könyveim sokkal viharosabbak és harciasabbak. Nekem tuskókat és fatörzseket kell irtanom, töviseket és bozótokat kivágnom, posványokat betöltenem, én goromba erdőirtó vagyok, akinek utat kell törnie és egyengetnie. Ezen viszont Melanchton Fülöp mester szelíden és csendesen jár, épít és plántál, jókedvvel vet és öntöz, erre neki Isten gazdagon juttatta adományait.”

Mi mindent adhatott át diákjainak, akik hazatértek? Mi mindent kapott tőle útravalóul a mi elődünk Ablonczy Menyhért, ki hazaérkezése után protestáns gyülekezetet alapított? 

Időközben immár dokumentálhatóan kiderült, hogy Ablonczi Menyhért 1578-ban Boldván protestáns gyülekezetet alapított, s négy esztendőn át ott szolgált. Megjelent: Bodnár Tamás: Borsod megyei prédikátorok az 1576-1652 közötti tizedjegyzékek alapján (2003), illetve Ugrai János Adattára (2007) A Tiszáninneni református egyházkerület lelkészei. És végül a Gömör vármegyei közgyűlési jegyzőkönyveiben, az Ablonczi család többi tagja közt több ízben is felbukkan a neve 1571 és 1587 között.

Négy esztendőn át, nem akármilyen körülmények közepette (felekezeti szorongattatások, török uralom, portyázások, szülőfalujának pusztulása…), a boldvai gyülekezetért fáradozik ez az általam most megismert előd: Ablonczi Menyhért. És ez a a gyülekezet ma is megvan, él, úgy hiszem abból is, ami Isten kegyelméből egykor elődünk megújult hite által vettetett.

Múlt vasárnap Boldván jártam, ahova évek óta készülök. Elődöm emléke vitt, aki egykor hallva hallott, érintődött, és elindult, hogy felkeresse a hitet ajándékozni, megújítani tudó Úr akkori szószólóit Wittenbergben. És amit szívében, lelkében onnan hazahozott, az másokért lépni kényszerítette. Különös élmény volt múlt vasárnap Boldván járni, látni az ódon szószékre fellépő Zsolt bátyámat, ki a helyi lelkész kérésére az igét hirdettte.

Milyen különös ráfelelés itt Kispest Rózsatéren az is, hogy egy kései utód, Ablonczy Dániel lelkipásztor, több száz év múltán, 1944-47-ben, a háború ezernyi megpróbáltatása közepette, gyülekezetet alapító lelkész lett. Szabad, kell, és lehet, Isten ajándékaira csodálkozni, és érte neki újra meg újra hálát adni- Neki, kinek nemzedékről, nemzedékre megmaradó a hűsége…

                                             dr Michna Ottóné Ablonczy Ágnes

Copyright ©2011 Kispest-Rózsatér Református Egyházközség | A családbarát közösség.